Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2018. utolsó 49 napja

2019.01.04

2018. december 31. hétfő az év utolsó napja

Most már 2019-et írunk és abból is a negyedik napot. Hajnali 2:35-kor keltem. Muszáj volt, mert meggyünk Bátonyterenyére az iskolába és ma úgymond, sütős reggelit kell adnom Csabának. Mivel már 6-kor indulunk, így a reggelit meg kellett sütnöm. Tegnap, kis híján elaludtam. Bizonyára a sok ünnepi előkészítés miatti korán kelés ebben a ludas. Nem volt vészes a hideg élelmet, a nutellás és a májkrémes kenyereket hamar megcsináltam, de ma ugyanezt nem tehettem meg. Gondoltam, akkor az év utolsó napját is begépelem, ha már ennyi időm van.

Az év utolsó napján már kora reggel nyitásra a boltba kellett mennem, mert elfelejtettem, hogy a sütős reggelihez szalonna és kolbász is kell. Amikor fél hétkor szembesültem a tényekkel, még csak nem is csodálkoztam. Ilyen korban az ember simán elfogadja, hogy időnként kipotyognak dolgok az emlékezetből. Főleg a karácsonyi-szilveszteri készülődések után, amikor sokkal több mindent kell észben tartani. Persze tudom, hogy nem kellene ennek így lennie, de komolyan fáradt voltam. Sokkal több az ember szellemi gondja, gyakoribb a kimerülés, ha az ember autistát nevel. Nyugodtan el lehet nekem ezt hinni. Minap is mondtam Csabának már olyan vagyok, mint egy lemerült lapos elem, mert minden apróságért kikapok. Olyasmiért, hogy miért adtam neki két tic-tac-ot, amikor már kevés van és máskor ilyen esetben már csak egyet szoktam magunknak kiosztani, vagy, hogy suliba menet el akartam tőle venni a hátizsákot, hogy nyugodtam vegye fel a kesztyűjét előbb, amikor ő már a kesztyűt addigra zsebre tette. Ilyenkor félóra vita, leginkább ismétlésekből álló vita szokott következni és nem minden esetben vagyok képes féken tartani a felháborodásom.

Na. Szóval bolt.

Szerencsém volt, mert Tamás észlelte, hogy sok lesz a cipelni való, és ezért elém jött. Pont fizettem a pénztárnál. A három üveg szóda és az egy üveg bor már akkora mennyiség, amit nem tudok haza vinni egyedül, ugyanis a gerincem iszonyatosan tiltakozik.

Hazaérve mindkét fiúnak elkészítettem a reggelijét, azután feltettem főni az angyalkáposztát. Nem egy nagy főzés tudom, de a hagymát ugyanúgy megpárolom hozzá, mintha pörköltet tennék fel és aztán mennek rá a karikára vágott kolbászok, majd arra a káposzta és a többi fűszer. Amikor víz került az ételre mentem rongyot vágni, mert Csaba már Enikő szobájában várt a könyvvel, a Tűzpiros üveggömbbel, hogy olvasson nekem. Reggel elolvastam a könyvet, de akkor szembesültem, hogy hiányzik az utolsó rész, olyan nyolc-tíz oldal a könyvből. A neten meg találta az én párom és ki tudta nyomtatni. Jó, mert a kíváncsiság szétfeszített volna, amíg nem jutok könyvtárba, hogy megszerezzem a történet csattanóját.

Csaba olvas, aztán megbeszéljük a lényegét és a kulcs mondatokat lediktálom, ill., próbálom rávenni Csabát, hogy ő is fogalmazzon meg lényegi dolgokat, amiről a történet apróbb részletei az eszébe jutnak. Olyan olvasónapló féle ez. Gyakorlat az a negyven-negyvenöt perc a szövegértésre, figyelemre, emlékezetre, beszédre, lényegkiemelésre. De jó az olvasás, hangsúlyozás gyakorlására és az íráskészség fenntartására.

Amikor készen lettünk gyúrtam egy tésztát sajtos rudaknak. Mivel most sütőporosat készítettem, nem kellet keleszteni. A só, ami kimaradt (szerintem, a többiek állítják, hogy nincs igazam) a karácsonyi tepertős pogácsából, az most a sajtos rudacskákba bekerült. Nem lett annyira sós, de kérte a vizet, miután megette az ember.

Ebédig elolvastam a kinyomtatott lapokat, hogy végre megtudjam a történet végét.

Ebéd után nem szieszta következett, mert a fiúk sétálni mentek. Ezúttal nagyobb volt a kirándulás, mint a körúton történő körözés. Elmentek a Tescóba, onnan meg a Budapesti útra. Csaba már régtől erre vágyott és az apja ma teljesítette az óhajt.

Akkor ültem neki az elmaradt napok begépeléséhez. Mire megjöttek fel volt az anyag töltve az e-oldalamra. Épp hogy.

Torna következett, amint haza értek és Csaba átöltözött. Minden nap 15 perc. Aztán én készítem a vacsorát, Csaba meg még félórát, súlyt emel, meg gimnasztikázik. Erre még Enikő vette rá. Elmagyarázta neki, hogy mivel az iskolában nincs neki testnevelése a magántanulói státusza miatt, satnya lesz, ha nem erősíti az izmait. Azóta elmaradhatatlan ez a délutáni program és meg is emeltük már a gyakorlatok számát és új elemeket is bevezettünk.

Csabával együtt vacsoráztunk, ami nekem egybe reggeli és ebéd is volt, mert a sok feladat közben elfelejtettem enni. Összesen négy sajtos rudacskát ettem, miközben ebédeltetés előtt olvastam a regény végét. Fura igaz? Mármint, hogy egy ilyen kövér nő nem eszi magát degeszre a hűtőből. Pedig el lehet hinni, hogy a kövérek nem mindegyike tömi magát kajával reggeltől estig. Sokan azért néznek megvetően a kövérekre, mert ebben a tévhitben élnek. Gyakoribb azonban a felejtés, és amikor eszünkbe jut se eszünk sokat, mert már a gyomor kellően összeszűkült. Persze, tudom! A szakemberek szerint ezt nem szabadna, mert ezzel kevesebb a folyadékbevitel is, ami a szervezetben amolyan pánikot idéz elő és vízvisszatartást és energiatartalékolást eredményez. Ez pedig jó alapja a hízásnak. Azt javasolják, hogy inkább napi öt kevés étkezés és sok víz kell, mint a koplalás. Igen ám, de nem tudatosan koplalok, hanem mivel sok a feladat, nincs kedvem evéssel lopni az időt és csak akkor szeretek enni, ha már nem súg a fülem, hogy még mennyi dolgom van.

Mire idáig értem az írásban, elzsibbadt a kezem. Alig érzem, hogy toll van a kezemben.

Este vacsora közben és vacsora után, Tamásom tartott egy kimerítő okítást a második világháború előtti, közbeni, és utáni, nagyhatalmi piszkos játszmákról. Rengeteget olvas. Elolvas mindent és az meg is marad az agyában. Sokszor csak bámulok. Olyan dolgokat mond, amikről a történelemkönyvek nem igazán szólnak. Ezeket dokumentumfilmekből és egyéb olvasmányokból szedi össze és nem felejti el. Egészen érzékletes részletességgel képes visszaadni. Mondom is neki, hogy jó tanár lett volna belőle, mert úgy adja elő őket, hogy az ember szinte élvezi. Szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen férjem van.

Nem vártam meg az éjfélt. Minek? Évek óta ezt csinálom. Nem érdekel, hogy másnap más évszámot mutat a számítógép és a telefon, és más évszámot kell írnom a naplómba. Ezek a dolgok elvesztették a jelentőségüket akkor, amikor kiderült, hogy Csaba autista. Vagyis már húsz éve. Istenem! Eddig bele se gondoltam, hogy már két évtizede. Aztán jött Enikő meggyilkolása és még több dolog lett a számomra pitiánerré. Ezek az események teljesen megváltoztatják az ember értékrendjét.

Azért: B.U.É.K.!

Már ha olvassa ezeket valaki.

2018. december 30. vasárnap… 1 nap van hátra az évből

Délelőtt főztem. Akkor telefonált Vica, hogy jöhet-e Domi. Hát persze! Itthon vagyunk. De Ati? Ő hol van? Hát az erdőn az apósával, de majd ha végeztek, akkor ő jön Domiért. Fasírozott, rizzsel.  Csaba megebédelt, mire ide értek Domival. 3/4 egy volt. A rizst leégettem. Komolyan mondom tisztára meg vagyok kergülve. Hát ott álltam a gáznál és sütöttem a fasírozottat. Hogyan nem vettem észre? Szerencsére a fele megmenthető volt.  Kész téboly ez a nő! Mármint én.

Kókuszos-kekszes tekercset csináltam, de kiderült, hogy fura íze van, mert a keksz valószínűleg régi volt és van egy cseppnyi avas beütése. Ennyi. Mindent el kell adni, vagy nekem vinnem kell a szemüvegem a boltba, és a szavatosságokat böngészni.

Elkeseredtem.

Öregszem. Ati kifogásolta, hogy a diós bejgli tele volt mazsolával. Kimegyek a gyakorlatból. Vagy mi van velem. De a bejglibe mindig teszünk mazsolát! Na, mindegy. Egye fene. Jön majd az újabb korosztály és az fog sütni. Hallod Enikő!!!!

Dominikkal volt építés, rombolás, autózás, birkózás, buborékfúvás és bújócska. Attila háromkor vitte el. Aztán én kidőltem. Olvastam. Tamás meg elment Csabával. Tettek két kört a lakótelepen.

A lottókon nem nyertünk. Marad megint a régi élet.

Este híreket olvastam. Szörnyű, hogyan vélekednek egyesek a kormány ténykedéséről. Szerintük jó, ha felvásárolják a földeket, gyárakat, médiát, üzemeket, szállodákat, tavakat, mert így legalább magyar kézben van. Mindegy, hogy ezt az EU-s pénzek elsíbolásával tették és mindegy, hogy nem a fejlesztésekre ment el. Lehet, hogy nekik van igazuk? Lehet, hogy majd azok, akik most összeharácsoltak mindent és nagy vagyonra tettek szert, azok majd egy napon mindent egy nagy alapítványnak ajándékoznak, ahogyan azt a médiát felvásárlók a közelmúltban tették? És akkor? Akkor minden a népé lesz?

Januárban viszont folytatódnak a tüntetések és az útlezárások. Sztrájkot is kilátásba helyeztek a tömegek. Nagy az elégedetlenség.

Így érkezett el a Szilveszter. A most és az itt.

2018. december 29. szombat… 2

Hajnalban interneten olvastam híreket. Hazugságtévét és -rádiót nem vagyok hajlandó nézni, hallgatni.

Nagy Imrét, még nem oly rég tisztelte a kormány, ma elvitték valahová a szobrát. Oda, ahol kevésbé van szem előtt.

A kormányzat pénzt kunyerál a híveitől a jövő évi EU-s választásokra. (Az eszem megáll!!!!) Csekket is küldtek és állítólag sokan adnak is fel pénzt a postán.

A várat 40 milliárdért készítették elő a miniszterelnöknek, aki január 1-el be is fog költözni. A várat körbe ölelő közterületre ezen túl csak bérleti díj ellenében mehetnek be a magyarok, és tilos ott mindennemű gyülekezés.

Ezek csak morzsák.

Pár hete beszüntették a Fundamenta lakáskassza állami támogatását, az újonnan kötött betétekre. Vegyen fel, aki akar CSOK-ot, bár azt csak bizonyos korhatárig lehet, és csak gyerekekre lehet kedvezményt kapni. A közepes és idős korosztály le van sz…

Megszavazták a 400 órás túlórát, amit nem kell csak 3 év múlva kifizetni a munkáltatónak, és új bíróságokat állítottak fel. Nem büntetőt, hanem közigazgatásit. Sejteni lehet, hányan nyernek majd az állam ellen.

Kinyomtattam azt a listát, ami 2,5 oldal 10-es betűmérettel. Mindazokat az intézkedéseket tartalmazza, melyekkel a regnálása alatt a kormány megnyomorította a szegényebb rétegeket.

És berobbant az új, ámbár nem meglepő hír az ország gázszerelője (mészáros loló) lett a leggazdagabb magyar, van neki 381 milliárd forintocskája. Néhány év alatt lekörözte Csányit.

Jaj! Istenem! Ez te voltál?

Feltettem a zöldbab levest, elkészítettem a fiúk reggelijét és mentünk a gyógyszertárba, mert ugye annyi eszem nem volt, hogy tegnap délután, amíg a 46-os buszra vártunk kiváltsam a vérhígítóm. Kétezer forint volt. Majdnem összeestem. Ez csak az 1 mg-os! És akkor még ott van az 5 mg-os, meg a szívgyógyszereim, meg a pajzsmirigy, meg a gyomorvédő, meg a vérnyomáscsökkentő, meg a nyugtató és a D3 vitamin meg a citro calcid, amelyik segíti a felszívódást. Kész vagyok. Valamit tenni kellene. Lehet, hogy nem fogom tudni kiváltani a gyógyszereket. Ha meghalok, mi lesz Csabámmal? Ez a rendszer gyorsan őt is kinyírja.

Sírnom kellett.

Enikő szobájába zárkóztunk, amíg a villanyszerelő javította a konyhai falilámpát. Egy éve rossz, most végre meg tudtuk javíttatni. Remélem, kitart, mert a szerelő szerint lehet, ki kell cserélni majd a vezetéket is a falban, ha ez most nem válik be.

Csaba olvasott nekem, én meg közben vágtam a rongyot csíkokra, a következő szőnyeghez. Ha majd elmúlnak az ünnepek, a szövőállvány visszakerül a pincéből és felvetjük a szálat és akkor megint alkothatok.

2018. december 28. péntek… 3

Anyához mentünk. Reggel a piaccal kezdtünk, aztán hosszú sort álltunk a Sparban a virsliért. Etesre 10-kor érkeztünk. Csaba már reggelizett, Tamás kiszolgálta magát. Én meg hozzá láthattam a csirke szárny pörkölt sütéséhez, meg a paradicsomleves főzéséhez. Anya előző nap mákos nudlit gyúrt és laskát sütött, de az bizony az én hapsikáimnak csak a fél fogára lett volna elég.

Anyától hívtam a doktornőt és bemondtam az INR eredményem, amit egy kedves laboros ismerősömtől kérdeztem meg telefonon még reggel. Nála hagytam az igazoló cetlit. Sajnos az eredményem még most is messze van a kívánt szinttől: 1,75 és 2,5-nek kellene lenni. A doktornő elektronikusan felírta a gyógyszerem és megemelte a napi gyógyszerem 7 mg-ra.

Gondoltam ráérünk a fél 4-es busszal haza menni, hiszen munkanap van és elfelejtettem, hogy iskolaszünet. Hát nem volt busz. Bementünk apa síremlékéhez, aztán négy tízkor indult egy buszt, azzal jöttünk haza. Albert telepen a buszsofőr kiszállt és körbe járta a buszt. Azt hittem ott ragadunk. Még egészen bennem élt a két héttel ezelőtti egymásra csúszott buszok emléke és a gyaloglás a hóesésben a faluig. A busz szerencsére nem robbant le, bár furán pöfögött, meg lassan ment. Csoda, hogy nem esnek szét ezek a régi rozsdás buszok! Persze lekéstük a 16:35-ös buszunkat, úgy hogy a rendelőintézettől gyalogoltunk a hegyre fel. A szívem nagyon zokon vette. A napokban többször is előjött ez a „mellkason keresztül átszúrtak” iszonyatos nyomás, feszítés. A parton háromszor kellett megpihennem. Azon vezetőket, akik ennyire lerongyosították a tömegközlekedést, ezen a hegyen kellene óránként kikergetni, mondjuk egy-két hétig.

Mire indult a buszunk, mi már itthon voltunk.

2018. december 27. csütörtök… 4

Tegnap délelőtt anyát haza vitte Attila. Mentek Pilinybe a másik mamájához és az apjához. Közbe anyát kitették Etesen. Fogtam a könyvet, amit abból a pénzből rendeltem magamnak, amit anyuci adott Karácsonyra és olvasni kezdtem. Kokavecz N Katalin könyvét, az Autoimmun sorsfordító programot. Régóta sejtem, többször mondtam is már, akikkel ilyesmiről beszélgettem, hogy szerintem a sok-sok betegségért, melyek most elterjedtek a tartósítóval, adalékokkal, tömegnövelőkkel kezelt élelmiszerek a felelősek. Ebben a könyvben is ezt olvasom. Elsőre ez jön le a könyvből. Nehéz lesz változtatni, mert ahhoz, hogy kikerüljük ezeket az anyagokat nagyon, de nagyon sok pénz kellene. Hazánkban ez most nem adatott meg a legtöbb embernek. Nekem se. Hiszen a 28.500 Ft ápolási díj lassan már a gyógyszereimre se lesz elég.

Csaba egy nagy dobókockára írt kedves mondatokat „Szeretlek, imádlak anyucikám. Ez az oldal tekint most is rám.

Tamás nyakláncot és füzetet adott ajándékba. A láncon piros kristályszív. A füzet a következő naplóm lesz.

Enikő? Ő egy álmot küldött arról, hogy haza jött, aztán egyszerre valaki hozta a hírt, hogy megint elment. Ordítottam. Nem kaptam levegőt. Álmomban nem volt hangom és ki akartam ereszteni a legnagyobb hangerővel a kínom, amire aztán nyögve, sírva ébredtem, mert oda rohant hozzám Csaba, hogy „Jaj, mi van, mi a baj?”

Délutáni sziesztából ébredtem. Annyira a hatása alá kerültem, hogy percekig azon gondolkodtam, hogy tényleg itthon volt, tényleg elmondta, hogy miért kellett elmennie, és tényleg most megint elment. Olyan érzésem volt, mintha létezne egy másik dimenzió, ahol és álmomban látogatást tettem, és ott tényleg megtörtént volna ez az álom. Nem akartam elhinni, hogy nincs itt Enikő, pedig itt kellene lennie.

( Most már péntek van és hajnali 3:03 van. Azt kérem a Teremtő Világegyetemtől, hogy küldjön a családomnak mérhetetlen sok energiájából egészséget és gazdagságot!)

Reggel a laborba kellett mennem. Nyugtalan voltam. Feszült. Csaba is érezte. Többször összeszólalkoztunk. A nyomás a mellkasomban, négyszer is előfordult a nap folyamán.

2018. december 26. szerda… 5

Egyre válogatósabb vagyok, ahogy öregszem. Már valahogy nem szeretem az olcsót, a bóvlit, a selejteset. De ki szereti? Akinek nincs pénze megvenni a minőségi termékeket. Mondjuk, biztosan nem szereti, de mit tehet mást?

Én már, ha nem tudok csizmát venni, olyat, ami nem teszi tönkre a lábam, akkor a régi elnyűttet addig hordom, míg nem kuporgatom össze a jóra a pénzt. Elég egy, nem kell több. Majd vigyázok rá. Így vagyok a táskákkal és most a kabátommal, ami már olyan öreg… Az egyiket Enikő fogyta ki annakidején. Rég volt velünk Ő maga és rég volt, amikor a kabát jó volt még rá. A másikat vagy tizenöt éve kaptam a családtól egyik születésnapomra. Azt most majdnem kihíztam már. Igénylem a jó minőséget, és a kínaitól idegbajt kapok. És minden, de minden kínai.

Láttam a múltkor egy asszonyt, aki nem régiben még kukázott, de egy ideje úgy öltözik, mintha lottón nyert volna. No, neki különb kabátja van, mint nekem. De komolyan. Ez nem vicc. Velúr, belül bundás. Soha nem volt ilyen szép kabátom, mint most neki. Nem mondom, hogy nem lesz, mert mindig a jót és a szépet kell előrevetíteni.

Megnéztem a neten, hogy a jövő év első hetében mikor lesznek alkalmas időpontok az öngyógyító meditációkra, amikor a legalkalmasabb a magasabb világokkal felvenni a kapcsolatot. Általában ezek délelőtti időpontok. Elsején pl. 9:38-tól 9:48-ig. Csabával majd meditálunk.

2018. december 25. kedd… 6

A semmittevés napja volt. Nem takarítottam, nem főztem, nem mostam, nem sütöttem semmit. Egyedül csak a családomnak adtam enni. Ja és mosogattam, anya is. És tényleg! Levittem a szemetet. Kis műanyag zacskóban süteményt, egy másikban gyümölcsöt is vittem és a kukára akasztottam. Mindegy kié lesz, melyik újrahasznosítóé, csak legyen üdvözölve és vigye.

Jött Attila a kis családdal, ajándékokat cseréltünk. Tamás szakállnyírót, Csaba egy drónt, én meg telefont kaptam. A régi, egy nagyon öreg készülék, még Encsikémtől maradt rám és már nem hajlandó 3 éve elfogadni az új évszámokat. Megkerestem tavalyelőtt az öröknaptárban, hogy melyik évben mely napra estek a 2018-as napok és arra állítottam, hogy a napokat azért helyesen mutassa. Néha nem csörgött, csak villogott, máskor meg késve adott hírt üzenetekről. Időnként önhatalmat gyakorolva minden ok nélkül kikapcsolt. De nagyon szeretem. Fogok venni egy új kártyát és addig használom, amíg csak bírja szusszal. Látni akarom azt a tájképet, amit Enikő tett rá, és látni akarom az üdvözlő szöveget is, amit szintén a kicsikém tett föl nekem: „A felhők felett mindig kék az ég, ne félj, hanem higgy.”

Most persze sírok. A lelkem toporzékol.

Szép a telefon, de nem akarom, hogy ez a régi véget érjen. Tudom… akár mit teszek, az idő tovább halad… eljár és minden véget ér, ahogyan majd a mi életünk is.

Csak valamikor a nyáron szántam rá magam, hogy Enikő és Tomi fogmosó készleteit kivegyem a fürdőszobai szekrényből és átrakjam Enikő pipere szekrényébe, hogy ne  lássam minden nap többször is, amikor kinyitom a tükrös szekrényt. Fájdalmas volt. De tudom, hol vannak és időnként, amikor bent vagyok a lányom szobájába, bekukkantok, hogy azért lássam a fogkeféket, melyekkel azokat a gyönyörű fogaikat mosták.

Vica hamarabb elment. Ment be a kórházba az anyukájához, ahogyan minden áldott nap megy. Január 9-én lesz egy éve.

Domi, annyira jól érezte magát a nagy társaságban, hogy Atikám alig bírta rávenni, hogy haza menjenek. Még ki akart menni a temetőbe, kicserélni a karácsonyi füzérbe az elemeket. Azután mentek be Vicáért.

Csöndes lett a ház.

Tamás a drón angol nyelvű használati utasítását gépelte és fordítatta a netes fordítóval, mert Atikám a készüléket Németországban vette. Csaba a saját gépét nyúzta, mi meg anyával filmet néztünk. No, nem a tévét. Azokon látszódott, hogy egészen ferde ízlésű és gátlástalanok vették meg a csatornákat és követik az elvet: lehetőleg minél többen féljenek több dologtól. Borzongás és szörnyűséget.  Aztán meg egyrészt csaknem minden csatornán elnyűtt filmek mentek, másrészt reklámok követték sorra egymást és harmadrészt igencsak nem a Karácsony hangulatát időző filmek voltak ezek. Külső adathordozóról néztünk filmet.

2018. december 24. hétfő… 7 van hátra az évből

Tegnap nem sok pihenőt engedélyeztek a feladatok. Most 3:11-kor keltem Általában ez már egy normális időpont a számomra. Sok éve ilyenkor, három és négy között kelek, ha nem súg a fülem valami extra feladat miatt, mint pl. tegnap. Maradt persze feladat mára is. A füstölt csülök tegnap este óta ázik, most beindítom alatta a gázlángot, fődögéljen.  Aztán jönnek az örömtelibb feladatok. Ajándékokat kell csomagolnom és névkártyákat akarok festeni. Színes kartonlapokat ragasztok össze, átfúrom, hímzőfonalat fűzök bele és fehér akrillal ráírom mindenki nevét. Anya-mama, Tamás, Attila, Enikő, Csaba, Dominik, Vica. Amikor kész bevonulok Enikő szobájába, magamra csukom az ajtót és kezdem a csomagolást.

Nem is gondolnátok, mennyire tud rohanni az idő, amikor az ember csomagol! Vagy igen? Biztosan ti is szoktatok csomagolni. Nem is értem, miért kérdezem?! Mintha azt gondolná a huncut, vásott idő (igen, mint egy kisgyerek), hogy most nem figyelsz, hát elfutok.

Hipp-hopp, hétóra lett és ez bizony a reggeli készítés ideje nálunk. Csaba ezt nagyon komolyan veszi, mint a nyelvtanilag, számszakilag helyes beszédet is. Ma a sütős reggelié a szerep. Se Tamás, se Csaba nincsenek megkeresztelkedve, ezért mindketten fütyülnek a böjtre. Szalonnára egy kis felvágott, meg baromfi lecsókolbász, rápirított sajttal.

Anya sült vért kért reggelire, amit tegnap Attila hozott. Szombaton disznót vágtak Mátraszelén. Anya persze katolikus, de ez a böjtölés téma nem nagyon zavarja. Engem sem zavar, mert Istennek már nagyon régóta napi szinten beszélek, és azt üzente csupán: Gyermekeim, csak módjával fogyasszátok a természet gyümölcseit.” Ez jó! Köszi!

Ez a böjt dolog is halandó emberektől ered, és csak jó indok a gyónásra, a büntetésre. Viszont az egészségtelenül bemocskolt világunkban kifejezetten jót tehet, ha megválogatjuk mit eszünk és mennyit. Időnként nem árt megvonni magunktól a temérdek adalékkal szennyezett élelmiszereket. Legalább havonta 1-2 napra.

A csülök bőre nem akart megfőni. Ilyen még nem fordult elő velem soha. Mindig sikerült friss csülköt vennem, de most kiszedtem a bőröket és külön tettem fel főni. Szórtam bele egy kis szódabikarbónát, hogy puhuljon. A többi húst és a bordaporcot a nagy fazékban lekapcsoltam. Két óra főzés után visszakerültek a bőrök is a többi hús mellé és megkapták a káposztát. Aztán később a házikolbászt és végül a paradicsomos rántást. Ismét isteni finom lett a Karácsonyi káposztánk.

Közben bedagasztottam egy tésztát. Amikor megkelt, megkentem tepertőkrémmel és három tepsi pogácsa került a tálba. Szerintem kissé sótlan lett, de mindenki más azt mondta „jó ez”.

A másik dagasztással bejgli készült. Két mákos, és két diós. Az egyik párt Attilákénak sütöttem. Atikám csak fél hatkor tudott jönni, mert Vica bent volt a kórházba az anyukájánál és akkor kellett érte jönniük. Nem is jöttek föl a lakásba, a ház elé vittem le a bejgliket, meg a pogácsát. Szokatlan nap volt ez így. Eddig minden évben itt volt a fenyődíszítésnél. Most már nem. A fát hárman díszítettük fel, Enikő és Attila nélkül. Enikőnek, ha tényleg meghalt (mert még ebben se lehetek biztos a rend őreinek serény hanyagsága okán) az Égi Családjával ünnepelt. Atikámnak meg új szokásrendet kell elfogadnia. Ez azért kissé bánt, mert egy új családnak azért mégis csak illene mindkét fél szokásából átvenni. Nem szeretem a diktatúrát, semmi szinten, és semmiben.

Anya a vacsora kezdetén csorgatta a könnyeit, de nem szóltam rá. Nekem is okom lett volna a sírásra, mi több az üvöltésre, de nem akartam elrontani a szeretet ünnepét.

2018. december 23. vasárnap… 8

2óra 40-kor keltem. Kávézással indítottam és próbáltam minél hamarabb normálissá válni. Belevág a mellkasomba ez az egyre gyakrabban érzett szorítás. No, ne! Át a hátamba. Mi ez? De nem balra, ez jobbra terjeng, még a mellem is fáj tőle, valahol alatta, mintha átszúrtak volna. Mindkét kezem elzsibbadva. Tornázom egy keveset. Tekergetem magam jobbra-balra, kézlendítés minden irányban, nyújtózom. Elmúlik. Jó.

Kinéztem egy bögrés sütit, ami jó lehet kókuszos mártogatósnak. Nekifogok, kikeverem, be a sütőbe. A tegnap este megfőzött franciasaláta alap már kihűlt, azt is elkeverem. Ezt a nyavalyás flakont fel kell vágnom, mert a majonéz nagy része benne tapadt. A húst felszeletelem, a másik részét kockázom, felteszem a pörköltnek valót. A rántottnak hagyottat besózom és visszateszem a hűtőbe, a fiúk még alszanak és persze a ház többi lakója is, így klopfolásról még szó sem lehet.

Épp hogy megreggelizett Csaba, telefonál Atikám, hogy készüljünk, mert indul. Megyünk anyáért. Előtte még bevisszük a virágot és a mécseseket apa sírjához. Minden csupa jég.

Anyával előbb Enikő emlékművéhez megyünk. Ott is nagy a hó, alatta jég. Csúszkálunk. Feldíszítjük a síremléket. Elvégre holnap szenteste, utána Karácsony. „Várlak édes kislányom holnap is a vacsoránál!” Ráhajlok a szívre, csókolom a fényképet, de nem, és nem szabad sírni, mert itt van a két fiam és rossz nekik.

Itthon aztán elhelyezkedik anya. Furcsa neki a szűk hely. Otthon jóval nagyobb a tér. Persze ez a panel csak madárkalitka. Nem igazán felel meg normális élet élésére, csak fedél van az ember feje felett. Elbújhat a többi ember elől és felszabadulhat. Másra nem jó. Nem is értem, hogyan képesek az emberek ebbe belenyugodni!?

Elkészülnek a sütemények. Csabával mártogatunk, hogy Attila tudjon belőle vinni hazára is. Kakaóból mázat főzök, és ráöntöm az anya sütötte zserbóra. Nem keményedik meg. Tovább kellett volna főzni. Na, mindegy, ezt már így esszük meg.

Klopfolás, panír, sütés, ebéd. Aztán, mint egy zsák, úgy dőlök az ágyra az ebéd utáni sziesztára. Tamás mosogat. Köszi!

2018. december 22. szombat… 9

Nem mentünk Etesre, mert a lustaságom (egyébként nem tudom, hogy mitől vagyok annyira fáradt) miatt elmaradtam a takarításokkal. Ma kimostam az ágyneműt, amiben anya szokott aludni, ha nagy ritkán nálunk van. Gondoltam hiába, hogy keveset használta, de legyen friss, illatos. Atikám szobáját is kitakarítottam (hiába, hogy már nem velünk él, nekem az mindig az ő szobája marad). Anya ott alszik majd.

A fürdőre is sor került. Csaba súrolta ki a zuhanykabint, mert azt a combizmaim gyengesége miatt nem tudom megcsinálni. A fene se tudja mi ez a fáradtság, és izomgyengeség! Mindezek tetejébe még a fejbőröm is fájni kezdett. Olyan, mint, amikor lány koromban lófarokba volt egész nap a hajam és este kibontva húzódott a fejbőröm. Most persze rövid a hajam, és szó sincs lófarokról.

Az Enikő szobájában álló (hiába, hogy itt hagyott minket, nekem az a szoba, mindig az övé marad) szövőkeret száműzve lesz a pincébe Karácsonyra, ezért még be kellett fejeznem a rojtok elkötözgetését és a szőnyeg letisztázását.

2018. december 21. péntek…10

Hogy mit csináltunk csütörtökön? Bevallom, simán kiesett a fejemből ez a nap. Mivel általában elmaradtam a naplóírással, és utólag idézem vissza a történteket ez a nap sajnálatos módon kiesett. De teljesen. Valószínű, hogy takarítottunk. Attila szobáját, mert majd vasárnap jön anya és ott fog lakni. És a fürdőszobára is ráfért egy takarítás. Ja! Akkor jött a gázszerelő, mert még nem üzemeltettük be a nyáron vásárolt vízmelegítőt és a készülék sehogy nem akart melegebb vizet adni. Ez még nyáron elment, de most ezekben a hideg, nyirkos napokban már elviselhetetlen volt. Az ügyletet gyorsan lebonyolította a szerelő. Kábé eltöltött nálunk tíz percet, de abba már benne volt az én kiokosításom is, ha esetleg ettől még melegebb vizet szeretnénk és legombolt rólunk kemény tízezer forintot. Az ápolási díjam egyharmadát. Mindegy. Van már meleg víz, amiben jó fürödni. Ezen az estén hosszú idő óta végre élveztem a zuhanyozást. Csaba is.

Pénteken sütöttem. Meg vártam a futárt, aki hozta a Csabának rendelt vászonszatyrokat. Imádja és gyűjti is a szatyrokat Csaba. Rátaláltam egy boltra a neten, ahol lehet rendelni hosszú fogóval és röviddel is mintás szatyrokat, amit aztán mindenki az ízlése szerint kifesthet. Anya pénzt adott, hogy vegyek Csabának ajándékot. Hát ezt gondoltam belőle megvenni. Majd veszünk textilfestéket a hobbi boltban és kifestegeti Csaba, amikor kedvet kap hozzá. A múltkor ő maga rajzolt az itthoni natúr szatyorra mintát és kifestette akrillal. Azt nem szabad kimosni majd, mert azonnal lemállik róla a festék.

Szépséges volt a délután, mert jött Atikám Dominikkal. Nálunk várták meg Vicát, aki meg az anyukájánál volt a kórházban.

2018. december 19. szerda… 12 nap van járta az évből

Maradjunk a keddnél. Amíg Csaba és Tamás a fővárost látogatta meg én laborba mentem, mert letelt a 10 nap, és ismét ellenőrizni kellett az INR szintemet az új gyógyszer miatt. Atikám jött értem fél kilencre. Egy darab hely se volt a parkolóban, és a rendelő környékén, ezért elküldtem, hogy vegye meg a szörpöket, ki tudja, mennyit kell vakozni a vérvételre. A laborban annyira kevesen voltak, hogy a várakozási időm csúcsot döntött. Még egy oldalt se tudtam elolvasni a könyvből, máris sorra kerültem. Most én várakoztam Attilára, mert ő meg bent rekedt az ital nagykereskedés udvarán, ugyanis egy szállító kamion elakadt a kapuban feltorlódott hó- és jégrengetegen. Olvastam hát mégis.

Tortát rendeltünk Vica születésnapjára, utána meglátogattuk Encsikém emlékművét. Aztán Ati utalványt vásárolt, én meg a postán feladtam a csekkeket.

Szerdán kitakarítottuk Csabával Enikő szobáját. Az mindig az ő szobája marad. Igaz ott van a szövőkeret, de egyébként nem sok változás van. Úgy hagytuk, ahogy Enikő hat és fél éve hagyta.

Szőttem, mert Karácsonykor a szövőkeretet száműzzük majd a pincébe, hiszen ágyfordítással kerülhet majd a fenyő a sarokba és akkor már a munkaeszköz nem fér el a szobában.

Délután angolra mentem Csabával.

2018. december 18. kedd… 13

Csaba az apukájával Budapestre ment.  A múlt héten szólt az én fiam, hogy fáj a foga. Mondtam neki előzőleg valami más kapcsán, hogy soha semmit ne titkoljon el, ha fáj valamije, csak azért, mert én minden köhintésére aggódással reagálok. Na, most elmondta, hogy máskor is fájt már neki, de hogy ne titkoljon el semmit, ezért most megmondja. Elmondása szerint a felső leghátsó. Megnéztem, de külsőleg semmi elváltozást nem láttam, ezért arra gondoltam, hogy a bölcsesség foga időnként neki veselkedik nőni, és azt érzi. Nagyon rendbe tartja a fogait Csaba. Mivel szinte mániákusan fél minden bacitól, ezért naponta mossa a fogát. Van itthon háromféle fogkrém és azokat váltogatja, hogy a baktériumok ne szokjanak hozzá egyféle krémhez. És gyakorta tesz a krémre még szódabikarbónát is és ezüst kolloiddal fújja be a fogkeféjét.

A biztonság kedvéért felderítettem azt az intézményt, ahol fogadnak autistákat fogászati kezelésre és ezt az időpontot kaptuk. Reggel kilencre kellett ott lenniük, tehát ismét korán kellett kelni.

Kiderült, hogy az alsó bölcsességfoga szépen elfeküdt. Mondanom se kell, hogy ebből is látszik, hogy én vagyok a gyerek anyja, mert nekem is elfeküdt az egyik, csak nekem a jobb oldali és a felső. Azóta is ott fekdécsel benne az ínyemben.

Az, hogy a fogorvos mind a négy bölcsességfogát ki akarja majd májusban műteni altatás mellett, eléggé kétségbe ejtett. Ezen még van időm elmerengni, hogy engedélyezem-e, mert az, hogy eltályogosodhat, így feltételes módban, szerintem még nem igazán indokolja, hogy ki kell tenni a gyerekem egy ilyen műtétnek. Meg látjuk, hogyan viselkednek a fogak a következő hónapokban. A bölcsesség fogak egy idő után már ugyanúgy nem nőnek tovább, Mint a normál fogak.

2018. december 17. hétfő… 14

Szövésgyakorlatra mentünk. Mivel még csak kilencedikes Csaba, az iskola a gyakorlat helyszíne. Majd valamikor áprilisban lesz a szintfelmérés és akkor dől el, hogy tizediktől melyik szövéssel foglalkozó üzembe kell járnunk.

Nagyon hideg volt ez a nap. Az iskola falai is kihűltek a hétvégén és a régi épületben a vékony üvegablakok beengedték a hideget. Ahogy ott a párkánynál álltam, hát áradt a fejemre, mellkasomra a hideg. A kazánnal is volt valami baj. A nagy épület gyönyörűen fel van újítva, szigetelt, de ez a régi hátsó, a szövő műhellyel még hideg. Ahogy szajkózza a hazugságtévé és rádió, pedig minden a legnagyobb rendben van, és még az se igaz, hogy vannak iskolák, ahol leszakadt mennyezet vagy vizes falak mellett tanulnak a jövő szakmunkásai, tudósai.

Csaba és én is boldogok vagyunk, hogy iskolába járhatunk. Rosszabb volt az a másfél éves szünet, amikor nem jártunk. Igaz akkor a góckutatás igencsak lekötötte az időnket, mindenféle vizsgálatok a műtét előtt. Aztán a szívműtétem, majd a lábadozás. Nem lettem volna képes heti három vagy akár két alkalommal is iskolába utazni Csabával.  Tamásnak meg muszáj dolgozni járnia, hiszen az ápolási díjam majdnem mind felemészti a gyógyszer, amit szednem kell. Csaba rokkant járadéka meg a rezsit se fedezi.

A suliba felszerelkezem önmagam foglalkoztatására. Van, hogy a rajzfelszerelést viszem, van, amikor a könyvet, amit épp olvasok, vagy rejtvényt. A naplóm, az mindig jön velem.

2018. december 16. vasárnap…15  

Mivel a szombat egy különleges nap volt, még mindig van róla mondandóm. A hazautazás is kalandos volt. Munkanap volt, mert most kellett a dolgozóknak a 24-ét ledolgozni. Ilyenkor délután háromra két busz is megérkezik a végállomásra. Egyik nem megy ki Albert telepre, ezért hamarabb ér Amáliára, viszont ki kell állnia, mert csak fél négykor indul vissza. A másik később érkezik, de az három óra tízkor már megy is vissza Salgótarjánba. Nyugodt voltam, mert hogyha ez a busz nem éri el a helyi járati buszunkat, amelyik óra 35-kor indul, akkor lesz egy másik buszunk 55-kor. Nyugodt voltam, pedig reggel nyolctól szakadt a hó. Gyönyörűségessé varázsolta a barna-szürke szomorkás tájat. Anya aggodalmaskodott, de én boldog voltam, mint egy kisgyerek, mert nagyon szeretem a hóesést, a fehérre vált tájat.

Anyával sokat beszélgettünk. Próbáltam elmondani neki, hogy mi az igazság ma az országban. Ott, Amália –telepen nincs kábeltévé és a telepen lakók, ha nincs mobiltelefonja, amely tud csatlakozni a műholdhoz, csak azokat a televízió- és rádióadásokat tudják fogni, melyeket a jelenleg regnáló kormánypárt tagjai, haveri- és családi körei felvásároltak. Egész délelőtt nem tudtuk befogni az RTL Klub adását. Csak egy fekete monitort kaptunk, amely bal felső sarkában az a felirat fehérlett, hogy „Nem jó”.

Pesten viszont folyamatosan zajlanak a tüntetések. Az RTL lenne az a csatorna, amelyik még valamennyire hotelesen tájékoztat az eseményekről. Az ATV-t is ellenzékinek mondják, de nekem nagyon gyanús, mert mintha cseppet azért ő is jobbra hajlana. Nem igazán ellenzéki. Mivel pénteken mindent megfőztünk, szombatra már csak a reggelik és a tepertős pogácsa készítése maradt. Pár holmit kimostam, mosogattam, csempét mostam, és Csabával kétszer sepertük el a havat. Mire eljött a haza indulás ideje, megint lehetett volna havat takarítani.

Tartottam az eséstől, a vérhígító miatt veszélyesebb, mint másoknak, de szerencsére ez az új csizmám, amit születésnapomra kaptam nem csúszik. (És nem is büdös, mint a tavalyi kínai, amit nem lehet hordani. Illetve lehet, csak akkor mindenki három méteren túl tartózkodik az embertől.)

Háromnegyed háromkor már elindultunk, mert ugyebár én nem tudok már sietni a szívem miatt. Elindultunk, hogy óvatosan, és időben lejussunk a buszfordulóig. Aztán hat órára értünk haza. Manapság, amikor űrállomás kering a Föld körül, idelenn a bolygón húsz kilométert három óra alatt tettünk meg.

No, mondom. Az első busz, ki szeretett volna állni, ezért fordult vissza irányba, majd hátra akart tolatni. Persze nem hallotta, hogy én a megállóba kritikusan mondogatom, hogy ne tegye, hanem inkább menjen előre, mert ott a fordulóban az a szakasz az árok felé lejt. Addig-addig akciózott, mígnem annyira az árok székére csúszott, hogy le kellett állítani a buszt. Jött a másik busz és szolidaritásból megállt a sofőr mellett az útközepén. Ennek a busznak a sofőrje se hallotta, hogy gondolatban ordítok, meg a fejemet fogom, hogy ezt azért nem kellett volna. Természetesen onnan ő már nem indult el, mert amint szerette volna, a busz fara rendesen, ahogyan azt a fizika törvényei előírják, csúszott ám a másik busz orra felé, hiszen az út arra lejtett. Nem csattantak össze, de ha tovább erőlködik, még az is megtörtént volna.

A buszfordulóban nem volt se só, se salak, se semmi. Jégpálya lett, ahogy napközben lejárták a buszok.

Valamelyik faluvezető egyszer azt mondta: Amálián nem emberek élnek. (Tudom ki volt, csak nem kívánom megnevezni, mert nagy szégyen.)

Biztosan azért lett csak a focipályáig leszórva az út. Mert, hogy tapasztaltuk. Ugyanis szóltak a sofőrök, amikor felkértük magunkat a meleg buszba, hogy induljunk be a faluközpontba, mert ide ki a mai napon már egyetlen busz se fog kijönni és a mentesítő járat is a faluból indul.

Míg kint Amálián szakadt a hó, és tette ezt majdnem vízszintesen – mondtam is, hogy szinte itt volt az Északi-sark -, a pályától már leszórt utat üdvözölhettünk, ahogy sietősen, levegő után kapkodva próbáltam sietni, hogy elérjük a mentesítő járatot. A szívem majd ki ugrott a helyéből, a kezem lefagyott, mert a kesztyűt, azt persze otthon hagytam. A kabátom is ősrégi és nem túl vastag, áthatolt rajta a hideg szél. Igazából nincs egy vastag pulóverem se és a trikót se vettem fel. Menetelve persze más, mert az ember mozog, de a félóra várakozás a telepen, majd a falusi megállóban, nos, az kedvezett a megfázásnak.

Mentesítő járatról azonban szó se volt. Azzal a busszal jöttünk Salgótarjánba, amelyik négy tízkor indult vissza menetrend szerint. A helyi buszt tízperc híjával lekéstük. Gondoltam egye fene rászánom azt az ezer forintot és nagyurak leszünk egyszer. Haza megyünk taxival. Ahogy azt Móricka elképzeli- mondta volna apukám. Egyetlen taxi se állt a taxiállomáson, és amíg ott 30 percet szédelegtünk, hogy hátha… Hát nem. Maradt a következő helyi busz.

Egyébként meg semmi baj nincs ebben az országban. Jó a tömegközlekedés, járhatóak az utak… most jobban, mint nyáron, mert ilyenkor a hó egy időre betömi a kátyúkat. Hallom a rádióban is, hogy már nemsokára itt van a Kánaán. Lehet, hogy ott, ahol a híreket gyártják az „írástudók”, ott minden szép és jó, és csak mi kerültünk véletlen egy anomáliával terhelt időhurokba.

Mindezt, nem vettem volna annyira a lelkemre, hiszen igyekeztem mindvégig „kalandként” értékelni az eseményeket-. Nem így Csabám, aki ugyebár terhelt az autizmussal és bizony neki másképp jár az elméje, mint a miénk. Látszólag el volt, csakhogy emlékek bújtak elő, valami két évvel ezelőtti rokonlátogatásról, amikor szintén sikerült az egész délutánra eltervezett programját nekünk felnőtteknek felborítanunk. Mivel én nem emlékeztem erre, ez teljesen kiakasztotta, mondván, hogy „mi az, hogy nem?”

Elmondtam már többször is, hogy „az emlékezet nem megerőszakolható”, de csak most buggyant elő a másik gond, amikor az én kismanóm, egészen meglepve ezzel engem, azt kérdezte, mi az az erőszak?

Felborult a megszokott ritmusa, a rítusok, amit minden héten csinál, amikor haza érünk Etesről. Tűri ő a változásokat addig, amíg nem ennyire nagyok. Aztán a saját emlékeivel előjön, és ha te nem emlékszel, azt valahogy nem érti, ahogyan mi sem értjük őt, hogy mi az az autista világ. Az értem való aggódása a fizikai-testi épségemre vonatkozott, a lelki megterhelésektől képtelen megóvni, és leginkább ezzel terhel, és fáraszt le olyannyira, mintha legalábbis egész nap havat lapátoltam volna.

Persze mindezek mellett mondogat olyan csodás dolgokat, amiket nekem senki még nem mondott, pedig hát lassan eljönnek az utolsó idők is. „Ha neked valami bajod lenne, én összeroskadnék. Olyan vagy nekem, mint fának a gyökér.” Vagy az egyik legszebb hasonlata: Ha te meghalnál, az olyan lenne, mintha a Földön soha többé nem sütne a nap.”

Kell ennél több?

A vasárnapról már nem is mondok sokat. A délelőtt a főzéssel telt, ahogyan a legtöbb asszonynak telik, a délután meg a netezésé, a pihenésé volt.

2018. december 16. vasárnap…15   (Etesen történt)

Muszáj, vagyok még írni a szombatról. Vannak napok, melyek olyanok, mint a menyasszonyi táncnál a dédmama, aki csak pihenteti a menyasszonyt. Vannak azonban olyan napok, melyek akár szellemi, akár fizikai szinten is kimerítő mélységeket, tanításokat hordoznak, és még cselekedetekben is gazdagok. Ez a szombat egy ilyen nap.

Pénteken ismét megtapasztaltam, hogy Atikám oly nagyon szereti Dominikot, hogy képtelen neki nemet mondani. Mondogatja persze, hogy kisfiam ne, azt nem szabad, de az ellenállása erőtlen és ezt az én okos, intelligens kis unokám nagyon jól tudja. És a gyermeki lét szintjének akarnoki világában ki is használja. Mondtam a fiamnak, hogy márpedig határt kell szabnia.

Hajnalban bizonyító erejű olvasmányom volt, annak a bizonyítására, hogy nem csak egyszerű fizikai, testi lények vagyunk. A lelkünk jelen van, más lényekkel együtt, akik már nem élnek fizikai testben, vagy soha nem is éltek, de segítik, támogatják a mi életünket.

Hajnalban segítőimet arra kértem, hogy mutassák meg, mire kell mostanság figyelnem. Megint Müller Péter könyvét hívtam segítségül. Ez a Titkos tanítások című, amit itt hagytam anyánál, hogy naponta lapozza fel találomra egy-egy oldalát.

Kérdésem után behunyt szemmel nyitottam ki a könyvet, ami a 250-251 oldalakat mutatta. Ilyenkor az a szokásom, hogy az előtte és az utána következő oldalakat is elolvasom, hiszen azok egy lapon vannak a kinyitott oldalakkal.

A következőket súgták az oldalak:

„…Az énnel együtt születik az „enyém”, a „nekem”, a „hozzám”, a „belém”, az „énértem” – és mindezekkel együtt az ellenem, nem enyém (tied, övé) a nem én értem (másokért), vagyis megszületik az ellen-világ, sőt az ellenséges világ, amely az énemmel „szemben áll”, s amit le kell győznöm, meg kell hódítanom, hatalmamba kell kerítenem.

Ha anyám nem teljesíti óhajomat, ő is ellenségem lesz.

Ez az ellenséges indulat néha megjelenik a bömbölő kisgyerek arcán; ilyenkor hirtelen megcsúnyul, s szinte megöregszik (…) (Ezt főleg idegenek veszik észre rajta, sohasem az anyja, aki elvakultan szereti. Még azt is könnyedén elnézi, ha a gyerek megüti, vagy dühösen belerúg.)

Amikor valaki énmagában él, akkor a világ ellen él.

(…) Ha az aranyos gyermek mögött nincs egy gazdag reinkarnációs múlt, ami azt jelenti, hogy érettebb, bölcsebb lelket hoz magával, ami már csecsemőként is tapintatosabbá teszi, akkor az aranyos gyermekből kizsákmányoló lesz…”

Sokáig csak néztem magam elé és nem is az olvasottakon, hanem azon gondolkodtam, hogy mennyi ilyen véletlennek mondott csodát rejt az életünk, hogy kérdezünk és választ kapunk, és mi csak egy kézlegyintéssel és egy „á, ez csak véletlen”-nel elfutunk mellette.

2018. december 15 szombat…16

Az évből 16 nap van hátra, de ami igazán fontos, a Karácsony, a Szeretet bájos ünnepe, tíz nap múlva érkezik.

Mindenkinek van egy Szeretet Angyala. Az enyémtől azt kérem, hogy a szívünkkel, a lelkünkkel érezzük meg ősi, elrejtett vágyunk. Azt, amiért erre a bolygóra érkeztünk. És az, nem a felhalmozott anyagi javak tömege – bár szükséges ahhoz, hogy a világunkat „rendbe” tegyük -, hanem az, hogy az élő környezetünk jóságossá, megértővé, széppé változtassuk.

A Földet, a kontinenst, az országunk, a városunk, az otthonunk.

Ha eltüntetjük végre, ha elűzzük a gonosz, habzsoló erőket, ha engedjük, hogy szívünkbe költözzön a szeretet – és nem csak az emberek, hanem a többi élőlény iránt is érezve -, akkor eláradhat a bolygónkon a Szeretet.

Elég filozofikus ezen a napon a lelkem.

Nem tudom ki küldte ezeket a gondolatokat, de érzem, hogy régóta súgja.

Ha mindenki megértené, hogy Igazán Boldog csak akkor lehet, ha körülötte minden és mindenki boldog, akkor nem mondanák olyan sokan, hogy a jóság unalmas.

Mert sokan ezt mondják nekem. Azt akarják elhitetni velem, hogy az életünk csak akkor izgalmas, ha van a rossz oldal és ellene küzdhetünk, és tehetünk, mert ha nem lennének rossz emberek, akik elveszik mások boldogulásának lehetőségét, akkor értelmetlenné válna az életünk.

A természet Csodákat hordoz. Ez biztosan nem vita tárgya senkinek. És szerintem, ha minden embert hagynának alkotni, azt, amivel született, ami a küldetésének kifejező eszköze, és amit most elvesznek tőlük, önös gazdagodási és hatalomvágyuk miatt, akkor a világunk olyan lehetne, mint amilyennek a Paradicsomot képzeljük.

Minden. De tényleg minden! A házak, a használati-, a berendezési tárgyak, a ruházatunk… egyedi lehetne, ahogyan minden ember egyedi és megismételhetetlen.

A világunk így is sokszínű, de ha alkotni hagynának minden embert, akkor még díszesebb lehetne. A változatosság, a sokszínűség nem lehet unalmas.

Beleolvadhatnánk a természet szépséges gazdagságába, kiegészítve azt az ember kreativitásával, és nem rombolássá válna cselekedeteink sora, hanem teremtenénk, amiért valójában érkeztünk

Nem, nem és nem!

Nem hiszem, hogy ez a gyöngéd és bájos változatosság unalmas lenne.

Nem is értem, hogyan mondhatja ezt bárki, amíg nem próbáljuk ki!?

2018. december 14 péntek…17

Vásárlás, laborbeutaló az orvostól. Muszáj ismét vérvételre mennem az új vérhígító ellenőrzése miatt. Az eddigi vérhígító mellett egy sor élelmiszert nem ehettem, ill. ehettem, csak megváltoztatta az INR szintem. A műbillentyű miatt kell szednem, a vérzsírok letapadását elkerülendő.

Kedden tudok csak laborba eljutni, de a hétfő iskolanap lesz és tudom, hogy olyankor annyira fáradt vagyok, hogy nincs kedvem orvosi rendelőbe menni.

Mielőtt kimentünk anyucihoz még vásároltunk a piacon.

Anya is Atikám is az ananászos csirkét szeretik, nos, azt főztem, rizzsel, amikor délután kiértünk Etesre. A levest anya már megfőzte és mivel Csaba szerencsére szereti a rendszerességet, és a kétfogásos ebédet is, számára vittem paprikás krumplit itthonról. Attila és Dominik két órára értek Etesre. Nem sokat kellett várnia Atikámnak az ebédre. Azt mondta, hogy még soha nem evett ananászos csirkét rizzsel. Na, most azt is kipróbálta. Ízlett neki.

Olyan jó volt ismét megölelni a fiam!

2018. december 13. csütörtök…18

Iskolanap volt. Csabának 2 szakmai órája volt az első kettő, így hamar visszaértünk Salgótarjánba. Vásároltunk, majd mentünk Loszihoz az Alba-üzletházba. Loszi tegnap szólt, hogy Csabának gyűjtött néhány szatyrot. Kevesen tudják, de Loszi igen, hogy Csaba imádja a szatyrokat. Köszi Loszi!

Délután, ebéd után a szokásunkhoz híven lepihentünk. Én teljesen legyengültem. Minek mondjam? Egyrészt majd meg fagytam, sehogy nem tudtam felmelegedni. Másrészt nem bírtam felkelni. Talán ez nem is fizikai fáradság, sokkal inkább lelki, szellemi. Felébredtem, és fel is akartam kelni, mert sok dolgom lenne, hiszen hamarosan itt vannak az ünnepek és még fejetetején áll a lakás, de ahogy kelni akartam, úgy vissza is aludtam. Vagy háromszor. Rossz volt a közérzetem. Fura egy érzés ez. Mintha nem is ezen a világon járnék, annyira idegenszerű volt a saját lakásom. Vagy mintha még akkor is csak álmodnám, hogy felkeltem.

Atikám, ma jött haza Németországból. Aggódtam érte, teletexival érkezett Budapestre, ott várta őt Vica és Dominik. Féltettem őket. Nem csak a balesettől, de azért is, mert tüntetések vannak a fővárosban. Szerencsére nem történt baj és este tízkor jött az SMS, hogy hazaértek.

2018. december 12 szerda…19

Gyomlálni lett kedvem a politikusok között.  De ki az, aki felelősségre vonhatja őket? Úgy látom senki.

A 168 órát olvasom, ahol is Révész Máriusz az „aktív” Magyarországért felelős kormánybiztos hasizomgyakorlatokat végez egy gerendán.

Ez a kormánybiztosság meg ugyan mi már? Csak nem egy mondvacsinált, indok nélküli bürokratikus tisztség?

Aztat mondja ez a jóember, hogy a túlóra keret - 250-ről 400 órára emelték a töküket (bocsánat) elüldögélő politikusok – emelése a munkavállalók érdeke, mert vannak olyan élethelyzetek, amikor is az emberek rá vannak kényszerítve, hogy pénzt keressenek.

Na, ne mondjad Te köcsög?! Kihozod belőlem a tanulatlan ősöket! Ha nem mondod, soha nem jut az eszembe, hogy az emberek nem időtöltés, vagy unaloműzés miatt mennek dolgozni!

Állítólag sokan azért mennek külföldre, mert ott lehetőségük van sokat dolgozni. 3-4 hónapot is ledolgoznak szabadnapok nélkül pl. egy szállodában. Itthon meg ennyit nem enged nekik a törvény.

Szerintem első körben javasolnám ennek a Máriusznak, hogy húzzon le egy bontáson, nyáron, védőruhában ennyi időt, bontson azbesztet, meg üveggyapotot és garantáltan nem lesz szüksége szaunára. Aztán menjen és húzzon tiszta ágyneműket naphosszat és takarítson, mert ez is egészen jól edzésben tartaná és akkor nem a száját mozgatná tök fölöslegesen. No, ha ezt mind megtette, akkor se kapna egyébként annyi pénzt, mint most a seggvakargatásért zsebre tesz, de talán elmondható lenne, hogy „aktív” volt.

Egy dolgot azért szem előtt kell tartani: ha a magyarok annyit dolgoznak, amennyit mond, akkor az azt jelenti, hogy annyi pénzt kapnak, hogy legalább 2 hónapot tölthetnek itthon úgy, hogy nem kell dolgozniuk. Vagyis pihenhetnek.  Olyan sok fizetést kapnak ezek a külföldön becsületesen dolgozók, hogy az itthon dolgozó, a rendes munkaidőben plusz a 400 óra túlórával sem kap annyit.

Arról meg ne is beszéljünk, hogy ha ezt a túlórát, a munkáltató csak 3 év múlva fizeti ki, akkor az olyan arculcsapása a tisztes kereskedésnek, hogy a 8 órás munkát és az 5 napos munkahetet kiharcoló hőseink forognak a sírjukban.

Igen, sok pénzt akarunk keresni, de azt úgy kell elérni, hogy megfelelő béreket kell adni a dolgozóknak. Nem pedig simliskedni, hogy hátha elpusztul a dolgozó pára, vagy csődöt jelent a cég közben, és akkor nem kell kifizetni.

Más lett volna az egész dolog fekvése, ha azt hozzák törvénybe, hogy a túlórát egy héten belül ki kell fizetni.

Ma elmaradt az angol.

Egész nap majd meg fagytam. Nem merem feltekerni a konvektort, mert félek, nem tudjuk kifizetni.

2018. december 11.  kedd… 20

Á! Felfordulás van a lelkemben, ahogy az országban is. Igaz, még nem lőttek és még sztrájk sincs, de volt két tüntetés nyolcadikán és kilencedikén is. Tegnap Pécs mellett félpályás útlezárással tiltakoztak az emberek. A Parlamentben el akarják fogadni azt a törvényt, amely legálissá teszi a munkáltatók számára, hogy évente négyszáz óra túlmunkát írhatnak elő a dolgozóknak és annak az ellenértékét 3 évig nem kell kifizetnie. Ezt, ha visszaosztjuk nyolc órával, akkor ötven napot kapunk, vagyis végeredményben visszavezetik a hat napos munkahetet, hiszen az év 50 szombatját kitölti.

Ezt jól kifundálta az országot vezető kormánypárt. Ők és a baráti köreik a cégek nagyobbik részét már felvásárolták. Megvették a szállodákat, üdülőket, gyárakat, építőipari cégeket, mezőgazdasági üzemeket. A kezükbe kerültek a földek, a média nyolcvan százaléka. Most éppen egy megabank felállításának tervei buggyantak ki. Vagyis… éppen most intézik, hogy törvényes legyen a túlóráztatás és az, hogy ezt a túlmunkát ne kelljen azonnal kifizetni. Pedig azonnal kellene. Még az egy hónapos haladék is sok. Amerikában hetente van fizetés.

Rabszolgatörvénynek neveztük el ezt a törvényt.

Most iskolában vagyunk. Itt állok megint a párkányra könyökölve és kissé el vagyok keseredve. Nem tudtam egyik tüntetésre se elmenni, mert alig van pénzünk, mert fájogat a mellkasom, mert zsibbadnak a kezeim (per pillanat most is, ettől a kevés írástól is). Fáj a jobb csípőm. Megfájdult a forgóm, ahogy sétáltam vissza az iskolába. És aztán itt van nekem Csaba, akivel ugyan olcsóbban utazhatnék, de kérdem én ki az, aki az autista gyerekét kitenné egy tüntetés zsivajának, tolongásának, veszélyeinek. Meg van kötve a kezem, a lábam, az életem.

2018. december 10. hétfő… 21

Délelőtt a temetőbe mentünk. Két kis koszorút vittem. Egyet Tomi, egyet Enikő síremléke kapott. Voltaképp ezek ajtódíszek. Enikőét, ami fehér és a kedvence, a csodaszarvas díszíti, a borostyánra, Tomiét, ami piros és egy angyalka áll a közepén, a kis fára kötöttem fel.

Ez a nap a sírdogálásé volt.

2018. december 9. vasárnap… 22

Vica féltizenegy felé érkezett Dominikkal. Kora hajnalban keltem, hogy mire megérkezik az unokám készen legyek az ebéddel és vele lehessek. Meg is lett a karfiol leves, meg a pörkölt és a köret, csak pár szelet rántott hús maradt, amit direkt neki készítettem elő, mert azt szereti Együtt panéroztuk be. Ő állt a kis sámlin és minden szelet belisztezése után meg akarta mosni a kezét. Aztán azt mondta a prézli olyan, mint a homok.

Fél kettő körül érkezett Vica, Tamás éppen Dominik hasát ette, amikoris telefonáltak neki a kórházból, hogy menjen vissza, mert akkor toppant be az anyjához az elmeszakértő. Amikor sarkon fordult és elrohant Domi iszonyú elkeseredett sírásba kezdett. Csak Enikő forgószékével tudtuk megnyugtatni szegényt. Tamás pörgette, mert én nem merem annyira megpörgetni és közben azt találtuk ki, hogy ő most űrhajós és végig száguldottunk a Naprendszeren.

Vica elkeseredetten mesélte később, hogy az anyukája feletti beszélgetés folyamán, amit a pszichiáterrel folytatott Éva elsírta magát. A dokinak akkor esett le az álla. „ért mindent?” Kérdezte Vicát. És Vica mondta el neki, hogy igen, és ha segítséget kap még a telefonba is be tudja pötyögni a gondolatait.

Elsírom magam. Komolyan mondom szörnyű ez a kiszolgáltatottság. És senki nem segít.

Stephen Hawking betegségében is minimális ujjmozgásra volt képes. Ő tudós volt és sokan segítették. Egy egyszerű embernek még a minimális napi mozgatás sem jár. Az eszem megáll, és a szívem szakad meg.

2018. december 8. szombat 23… Etes

Anyához mentünk. Szegénykém egész héten egyedül volt. Aki rányitja az ajtót, az két napon délelőtt egy házi gondozó és esténként Marika a negyedik szomszéd. Úgy vettem észre, hogy sokat romlott az emlékezete. Azt hiszem, nem eszik, és főleg nem iszik rendesen. Nehezebben érti meg a beszédet. Lassabban.

Lehet, hogy a vízhiány az oka, vagy /és mert kevés vitamint fogyaszt. Tudom, tudom! Nyolcvankét éves, de azért nem mindenkinek kell elbutulni. Sokat nem tudtunk beszélgetni, mármint érdemben az állapotáról és rólunk sem, mert Vica kihozta Dominikot, amíg az édesanyját tormáztatta, masszírozta, ápolta a kórházban, ahol alapból járna az agyműtötteknek rehabilitáció, de sajnos nem kapja meg. Különféle indokokkal. Egyszerűen bicskanyitogató ez az áldatlan helyzet az országban.

Dominik mindent vitt. Mindent feledtet. Egy kis tornádó. Egy kis mosolysziget.

Anyának almáskalácsot sütöttem.

2018. december 7. péntek… 24 nap van hátra az évből

2018. december 6. csütörtök… 25

Csütörtökön suliba jöttünk, ahogy most is pénteken. Itt állok a radiátorhoz dőlve és a széles párkányon naplózok. Az acélkeretbe fogott duplaüvegű ablakon árad a fejemre, mellkasomra a hideg. Ahogy elnézem, nem lehet vastagabb az üveg kettesnél. Ez azt súgja, hogy nagyon régi, mert úgy hallottam egy üvegestől, hogy ma már nem gyártanak ilyet. És persze azt is súgja, hogy az egymást serényen követő kormányok nem igazán adnak támogatást az iskolaépületek szigetelésére.

Csütörtökön a laboros Magdika annyira aranyos volt, hogy megnézte az INR értékemet, és amikor felhívtam bemondta.

Köszönöm Drága Magdi! Köszönöm! Annyira jó tudni, hogy vannak még ilyen önzetlenül segítő emberek. Ez ad az elkeseredésben sok-sok erőt.

Az INR értéknek egy átlag és egészséges embernél egyesnek kell lennie. Nekem a műbillentyű miatt 2,5-nek. De nem lett csak 1,46. Ez nagy baj. Hívtam a háziorvosom, aki elektronikusan felírt a már öt millis gyógyszerem mellé még egy milliset is. Most majd, ha megyünk hazafelé, bemegyek a gyógyszertárba és kiváltom.

Vicával mentünk haza tegnap. Hívott, hogy megy anya ajándékáért, a buszunk meg épp beért Salgótarjánba. A posta előtt vártuk. Én rágyújtottam megint, mert be kell vallanom; vissza szoktam a bűzrúdra. Igaz, hogy amikor ott a téren Vicára vártam egy slukkot véletlen letüdőztem és meg kellett kapaszkodnom egy oszlopba, annyira megszédültem. Furcsa volt, még a szám széle is elzsibbadt.

Hogy miért gyújtottam ismét rá? Meg tudom magyarázni. Amikor leszoktam 10 kilót híztam és most minden orvos inkább tekint disznónak, mint értelmes betegnek. Le kell fogyni. Ezt mondogatják és magasról tesznek arra, hogy cigizek vagy nem. Nos, mivel a dicséret folyamatosan elmarad, akkor most szívok, és hátha felszívódik a nikotin a nyálkahártyáról, és hátha nem hízok tovább. (Tudom, hogy ez csak kifogás, de hagyom magamnak magam becsapni. Mért? Nem ez a magyar szokás?)

Tegnap délután aztán kicsit szunyókáltam, de muszáj volt felkelnem, mert fekve is fájt a derekam, a lábaim. Nagyon nem volt pihentető a fekvés. Amikor felkeltem is furcsának hatott a világ. Leírni nem tudom, mert nehéz. Mintha nem ezen a világon járnék, mintha csak, mint kísértet lennék jelen, mintha csak képzelném, hogy itt járok-kelek, vagy mintha álmodnám az életet. Rossz volt a közérzetem.

Pénteken 4-kor keltem. A közérzetem változatlanul rossz. Megint ez a baljós érzés, hogy nem is vagyok ébren. Összeszólalkoztam Tamással a buszon. Haraggal váltam el. Én voltam az, aki bevágta a durcát. Nyilván meggyengültek az idegeim. Valami furcsa, meg nem tudom tolerálni a nyilvános megszégyenítő viselkedéseket. Csaba erre tett még rá egy lapáttal az örökös ismételtetésekkel.

2018. december 5. szerda… 26

A Kolozsvári szalonnán írta egy férfi, hogy ő meg tudna szervezni egy olyan civil közösséget, amelyik képes lenne vezetni a társadalmat. Egy emberi államot. Írtam neki, hogy ha bármibe tudok, akkor segítek. Megírtam neki, hogy sokszor már csak törvénytelenségek jutnak az eszembe, ha a megoldási lehetőségeket latolgatom. Erre gyanakodva visszaírt, hogy mire gondoltam, mert ők nem akarnak erőszakot. Húúúú! Gondoltam, valami gyalázatot képzelt, pedig épp azért jeleztem őszintén neki, mert én is a békés megoldások híve vagyok. Ezt meg is írtam neki, de még nem válaszolt vissza. Egyszer-kétszer nem tudtam a fészre belépni, mintha rosszul írtam volna be a jelszóm. Pedig nem. Néhány óra elteltével azután helyre állt a rendszer. Gyanakvás? Igen az van. Arra gondoltam, kiépült nálunk a megfigyelés.

Délelőtt a szokásos házimunka. Karfiol leves grízgaluskával, nokedli lecsóval. Mosogatás, és megint mosogatás.

Csaba olvasott megint a Tűzpiros üveggömb c. könyvből, miközben én vágtam a rongyot a szőnyeghez. Akkor jutott az eszembe, hogy Kántorné délután jön a rongyszőnyegéért, mi meg nem leszünk itthon, mert megyünk angolra Csabával.

Átmentem a szomszéd Anikóhoz, hogy tud-e segíteni. Tudott. Át is vitte a szőnyegeket én meg mondtam, majd kiírom a bejáratra, hogy hozzá csöngessen föl. De fölösleges volt, mert Kántorné jött háromra és mi csak fél négykor indultunk.

Nagyon jó érzés volt, hogy számíthatok a szomszédomra. Mostanság – ahogy régen szokta Gizi néni mondani – az ilyesmit a kéménybe kell felírni. A szomszédság ugyanis legtöbbször ellenséges, jobb esetben megtűrik egymást. Pedig soha nem volt még ennyire szükség arra, hogy segítsék egymást és összefogjanak. Sajnos, az évek óta tartó gyűlöletkampány már nem csak a városiakat, de a falut is elérte. Erre jó példa anya szomszédsága is. Szegény anya! Ha nem lenne Marika (aki minden délután elmegy hozzá 1-2 órára), senki nem nyitná rá az ajtót a 82 éves édesanyámra.

Amíg Csaba angolozott, én a várost jártam. Megvettem anyának a Karácsonyi ajándékot, de nem tudtam elhozni, csak kifizettem. Megbeszéltem Vicával, hogy másnap ő megy majd érte kocsival. Cserébe, elballagtam (mert annyira fáj a lábam, ha sokat kell gyalogolni, hogy rohanni semmi szín alatt nem tudok… szoktam is mondani, hogy ha jönne egy medve és hőssé válnék, mert amíg engem felfal, mindenki elfuthatna) a biopatikába, ahol is Vica ott felejtett minap néhány iratot. Az iratok meg lettek.

A nevetséges karácsonyi vásáron (A vásár éppen annyira szegényes, amennyire a megye szegény. Az ország egyik legszegényebb vidéke vagyunk a borsodiakkal versenyben.) vettem szaloncukrot. Cukorka árusból három van. Van még ott forralt bor, meg iszonyat drága karácsonyi kellékeket árusító pavilon, ahol egy 3X3 centis gipsz angyalka 400 forint. Van sapkákat és kesztyűket, meg gyerekpulóvereket árusító pavilon. Középen a fa, előtte fénygömb, aztán ennyi is.

Ahogy beléptem az utcaajtón ahol Csaba angolul tanul, hívott az én másik gyönyörű fiam. Öt óra tíz volt. Addig beszéltünk, amíg a tanár ki nem nézett az udvarra, hogy hol vesztem el, mert letelt Csaba két tanórája.

2018. december 4. kedd… 27

Ismételten korán keltem. Ez olyan hajnali három. Zsibbadva fájó karokkal. Sokára tudtam fogásra bírni. Nem baj. Élünk, még ha sok is a fájdalom, és kevés az örömforrás, de örülni kell minden apróságnak is.

Kell?

Röhej.

Amikor szerintem azért jöttünk erre a világra, hogy itt, ebben a testben is megvalósítsuk a szellemi, spirituális felemelkedést, erre jönnek ezek a kormánypártok és sorra húzzák le az embereket az anyagi, a betegségekkel teli szintre.

Elkeserítő állapotok uralkodnak az országban. Most éppen elüldözték a világ egyik legelismertebb, legjobb egyetemét Budapestről, de az országból is, egy általuk hozott törvény miatt. Csak azért tették, mert ezt az egyetemet egy magyar származású férfi (Soros György) alapította, akire most a kormánytagok (akik szintén ezen az egyetemen szerezték a diplomájukat) iszonyat haragszanak és, kimondták, hogy ő, ez az ember a világ ellensége. Ez az egyetem a CEU. Most Bécsbe költözik az egyetem és a magyar jelentkezőknek most oda kell majd járniuk.

Laborba mentem. A 65-ös sorszámot kaptam, és már a vérvételre is az 50-es számnál tartottak. Vittem a R. Cook könyvet, de alig olvastam egy oldalt, máris hívtak. Olyan volt, mintha kihalt volna az ország és a megszokott tömeg elpárolgott. Mintha valamiféle ünnep lenne, amikor is csak azok mennek vérvételre, akiknek iszonyat fontos az ellenőrzés. Valaki mondta, hogy hétfőn is ennyire kevesen voltak. Tán a tegnapi ónos eső a ludas? Vagy valóban sikerült lecsökkenteni a laborvizsgálati kérelmeket, amit már régóta rebesgetnek.

Mentünk a pszichiátriára is, mert anyának kellett egy szakorvosi javaslat, hogy a háziorvosa is felírhassa a nyugtatóját.

Ez van. Nyugtatókkal, kissé leszedálva tudjuk csak élni a mindennapjainkat, mert a jövő reménységét is lassan elveszik tőlünk.

Ott is nagyon gyorsan végeztünk. Ahogy odaértünk (Csabával mentem természetesen) már jött is ki egy nővér-asszisztens és bevitte anya papírjait. Csaba a rejtvényét kérte, én meg vettem elő a könyvet, de egy-két mondatig jutottam, már hozta is ki a javaslatot a hölgy. Nevetve mondta, ahogy látta a kezemben a nyitott könyvet: „Nem sokat olvashatott!”

Megköszöntem és mentünk tovább. Át a kórházba, a rehabon keresztül, fel a röntgenre, ahol gyorsan megkaptam a múlt heti MR leletemet.

Mióta kiléptünk a lakás ajtaján 45 perc telt el. Még bevásároltunk a zöldségesnél és kicsit vártunk, jött a 8:35-ös busz és már otthon is voltunk. Hát! Ilyen még nem volt.

A nap további része a szokásos tempóban, a szokásos munkákkal telt. Ami az ünnepi készülődést illeti… az sajnos még nem ért el a lelkemig. Igaz Attila szobáját egy csöppet rendezgettem, mert amolyan raktár jelleget kezdett ölteni, de ezt a Karácsony közeledte nélkül is időszerű volt megtenni.

2018. december 3. hétfő… 28

A temetőbe mentünk.

Ónos eső esett. A postán előtte sikerült megkapni a levelet, amely Csaba rokkantjáradékáról tájékoztatott. Szombaton munkanap volt, mi anyánál, ezért csak az értesítőt találtuk. Mehettünk a főpostára a levélé.

Ma viszont hozta a postás Csaba utazási kártyáját.

Szerdán délután voltunk a Családtámogatási Hivatalban, kaptunk is egy ideiglenes igazolást, mert 30-án lejárt a kártya. De most a hivatal nagyon gyors volt. Köszönet érte!

Anya ma 82 éves.

Éjszaka Enikőről álmodtam. Este úgy feküdtem le, hogy amikor a fényképét megsimogattam (minden este elköszönök, szép álmokat kívánok nekik, Tominak is persze, és megsimogatom a fotójukat), mondtam Enikőnek, hogy már nagyon szeretnék vele, róla álmodni. És álmodtam. Álmomban egy laborban dolgozott. Olyan szép volt, mint, amikor elment.

Könnyebb volt a napom, hogy láttam őt.

Köszönöm Teremtő Univerzum, hogy legalább álmomban kicsit vele lehettem!

 

2018. december 2. vasárnap… 29

Meglátogattuk Évát. Éva a nászasszonyom. Január 9-én kapott egy infúziót, amitől kómába esett. Megműtötték, mert kiderült, hogy van egy daganat az agyában. Azóta lebénulva fekszik. A kegyetlensége a sorsnak, hogy most már teljesen magánál van, mindent ért, de mozdulni nem tud. Még egy muslicát se tud elhajtani, ha az, az arca körül repked.

Végtelen szomorúság tölt el, valahányszor rá gondolok.

A kórháztól semmi fejlesztő segítséget nem kap, csak táplálják, hogy ne haljon éhen és ne száradjon ki. A lánya, Vica az, aki naponta tornáztatja, masszírozza, izomstimulálóval próbálja megállítani a sorvadást.

No, többek között ezért is szeretném torkon ragadni a vezetőinket és jól megrázni őket, hogy kissé érezzék a kiszolgáltatottságot és a pénztelenséget akkor, amikor kijelentik, hogy nálunk dübörög a gazdaság, az egészségügyben (azaz: betegségügy) meg minden a legnagyobb rendben van.

Vittem, és mutattam Évának gyöngyhímzett dolgokat, de ahogy láttam, nem túlzottan érdekelte. Megértem.

Délután kettő táján hozta Vica Dominikot, előtte Hatvanba voltak megnézték az Északról érkezett Mikulást. Négy óráig játszott az egész család.

2018. december 1 szombat… 30

Thury Zsuzsa: Tűzpiros üveggömb. Ezt a regényt olvassa fel nekem Csaba. Minden nap, amikor nem megyünk iskolába 6-8 oldalt. Aztán megbeszéljük az olvasottakat, kiemeljük a lényegét és egy olvasónaplóba Csaba beírja.

Egy részlet különös félelmet ébresztett bennem. Mintha a világunk ismételni akarná a régen történteket. Az elidegenedés, a gyanakvás, a gyűlölet, az önbizalomhiány, amely arra ösztönös sokakat, hogy másokat leértékeljen, és ezzel azt a csalóka érzést érezze, hogy ő maga különb. Aztán a tanult tehetetlenség, amely azt súgja: „Ők az erősebbek. Semmit nem tudsz tenni ellene, csak húzd meg magad, és ne szólj!”

A történet kicsinyke részlete pedig így hangzik:

Rozi férjét elhurcolják a nyomozók, mert rájöttek, hogy szalmiákszeszt adott az egyik trafikosnak. A házkutatáskor ugyan semmit nem találnak, mégis elviszik, és a feleségének megtiltják, hogy vendégeket fogadjon és a vásárláson túl elhagyja a lakását.

Az asszony, Rozi, azonban minden nap megkísérli megtalálni a párját és egyik alkalommal az újpesti nyilaskeresztes pártházba ment (a történet 1944-ben játszódik, amikor már megszállták az országot a németek), ahol pálinkagőzös, cigarettafüstös teremben férfiak tanyáztak. Őt egy himlőhelyes egészen szigorúan kikérdezte. (60-61 oldal)

„Mi járatban van, hogy hívják, hol lakik, milyen vallású? Ez utóbbit sokáig firtatta, iratokat kért, s ceruzáját markolva jegyezte (…)

A pincébe lefelé menet Rozi furcsa belenyugvással úgy érezte, hogy onnét többé nem jön fel. Mögötte kopogó csizmák, dörmögés, idétlen férfivihogás, valaki egyet taszított rajta, vakon bukdácsolva ért az ajtóhoz. (…)

Félhomály volt, a levegő fojtogató, a földön kuporgó alakok, elmosódott arcok, nyöszörgés és hörgés; volt, aki feltápászkodva szinte vigyázzba merevedett – itt, a pokol tornácán keresse Misit?  (…) Jól nézze meg, fiatalasszony, ez volna? Hát emez? Egyet-egyet felrántott a földről, majd hirtelen elengedte, zuhanás hallatszott, éles sikolyok, vad röhögés, s Rozi félig eszméletlenül mondogatta magában: hát igaz, minden igaz.

Aztán egy borotválatlan, ütlegektől eltorzult férfiarcot látott, a terem közepére hajszolt alacsony és megalázottságában remegő figurát.

  • Énekelj, te híres! – parancsolta a himlőhelyes.
  • De kérem… - A hátán gumibot csattant, a szerencsétlen összecsuklott alatta, s úgy, görnyedten, élettelenül lógó karokkal énekelni kezdte: - „Két női arc bűbáját, íme együtt csodálom…” – Üvöltő kórus hallgattatta el. Magyar embernek magyar nótát! Vidámat! Frissen! A Schneider Fánit! Az ember ott a terem közepén énekelte a Schneider Fánit, az arcán verejték és lassan lefelé guruló könnycseppek.”

 

Ezek persze mai világunkban még elképzelhetetlenek. Rozi se hitte el egyébként, amíg a saját szemével nem látta. Mondogatja is magába, hogy hát mégis igaz. (?) Az ok-okozat logikája szerint félelmetesen ebbe az irányba mutatnak jelenünk eseményei.

Féltem a gyerekeinket.

 

2018. november 30. péntek… még 31 nap van hátra az évből

Délelőtt még megvettük azokat a dolgokat, melyeket Etesre kell vinni. Tudni kell, hogy Csaba étkeztetése azért nem olyan egyszerű, mint sok gyereké, mert, hogy akármit, akármikor nem eszik meg. Ő soha nem eszik a főétkezéseken kívül, legfeljebb gyümölcsöt, ha éppen van itthon. Mert az bizony annyira drága, hogy csak korlátozottan tudjuk megvenni. A férjem a hatalmas 120 ezres (nettó) fizetésével, és én a 28 ezres ápolási díjammal, meg Csaba aprócska járadékával nem messzire nyújtózkodhatunk. Attila szokott minket kisegíteni.

A vásárlás után átadtuk magunkat az informálódásnak a neten, begépeltem néhány napot az elektronikus naplómba és így nagyon hamar eljött a délután, amikor indulnunk kellett a tortáé, a virágé. Enikőnek is megvettem a könyvesboltban az idei ajándékát Karácsonyra. Mindig veszek neki is valamit, mert így könnyebb a lelkemnek elviselni, hogy nincs jelen. Ha majd ismét lehetőségünk lesz találkozni, elmondom neki (hacsak nem tudja már), hogy minden évben (idén hetedszer) oda képzelem őt a készülődéshez, az ünnepi asztalhoz, az ajándékok kibontásához.

Vica az anyukájánál volt háromig. Muszáj neki minden áldott nap megmozgatni a szülőjét, mert a T. kórház már letett az anyja életéről és még egy gyógytornászt se biztosít a számára, hogy lehetőséget adjon. Nem tudom, hogy tán Istenek dolgoznak-e a salgótarjáni kórházba néhány osztályon, ahol veszik a bátorságot és lemondanak a betegekről, holott az utolsó percig meg kellene adni nekik minden lehetőséget.

Sötétedett, mire anyához értünk. Vica kocsiztatott ki bennünket, mert a buszon szerintem se torta, se virág nem maradt volna épségbe.

Dominik kábé egy lökhajtásos örökmozgó tünemény, de szó szerint is, meg átvitt értelemben is. Vicát egész úton szóval tartotta, anyánál meg abba fáradtunk el, hogy figyeltük, mikor, hol tűnik fel, annyit futkározott. Maga mögött persze feldöntött székeket és Csaba által épített, ámde a földrengésben ledőlt tornyokat hagyott, karambolozott autókkal.

Felköszöntöttük anyát, aki hétfőn tölti a 82. évét. Csaba azt mondta neki, hogy még csak 81, 98 éves. A szokott autizmus.

A torta finom volt. Dominik még a székek lábát is megkínálta egy kis csoki krémmel. Négykézláb mászva szedtem fel a szőnyegről a lehullott tortát és törölgettem le a székek lábát. Tiszta húszévest varázsol belőlem ez a gyermek.

A nadrág, amit vettünk anyának, hosszú, ahogy azt előre tudtam, majd holnap elvágom és felhajtom. A felső nagyon tetszett neki, türkizkék és pont olyan, mintha ráöntötték volna.

Tamás hatkor futott be, ő porcerősítővel ajándékozta meg anyát és rejtvényújságokkal, hogy legyen elfoglaltsága, ha már nem mehet a kertbe dolgozgatni.

Vicáék fél nyolc felé mentek haza, mi meg féltízkor aludni.

2018. november 29. csütörtök… 32

Robi, az osztályfőnöke Csabának, a fészen üzent tegnap este, hogy a tanárnő beteg, ne menjünk ma suliba.  Reggelről 2 órája lett volna Csabának szakmai elmélet. Szerencsére Csaba könnyen elfogadta, és belenyugodott, hogy a tervezett programokat megváltoztatjuk. Egyre könnyebb vele ezt elfogadtatni.

Reggel lebuszoztunk a Csépe és Társai ital-nagykereskedésbe. Elfogytak a szörpök. Piroska szörpöket szoktunk venni és azt fogyasszuk szódával. Anyának is vettünk alkoholmentes pezsgőt, hiszen ugyebár nincs születésnap pezsgőbontás nélkül.

A G.T. előtt haladtunk el, de egy pillanatra se dobogtatta meg a szívünket az emlék, hogy ide jártunk 4 évig. Nem melengették szép emlékek a szívünket, úgy, mint pl. amikor a Kodály mellett haladunk el. Itt csak egyfajta kényelmetlen, kellemetlen érzések bújtak elő és fordultak át közömbösségbe. Négy év megtűrtséget, némi utálattal vegyítve, azt hagytuk magunk mögött. Persze tisztelet a kivételnek, mert azért jó lett volna Judittal, Katikával, Erikával és Lacival találkozni.

Metszőn hideg szél fújdogált, ezért az első busszal felzötyögtünk a Fő térig, ott meg be a Pepkóba, hogy a 7/A buszig is melegen legyünk. Nem vásároltunk. Annyi pénzünk már nem volt.

A nap további része a szokásos, olvasással, tanulással, szövéssel és játékkal telt, nálam még plusz egy kis főzéssel is kiegészült.

 

2018. november 28. szerda… 33

Enikőhöz mentünk. Arról megint csak fantáziálok, hogy szép háza és csodás kis családja van. Arról képzelődöm, miközben zötyög velünk a busz, hogy két gyönyörű aranyhajú kislány fut elém, átölelik a lábam, amikor beérnek, majd fellöknek és „Itt a mama!” csatakiáltással üdvözölnek.

Mikor is?

Most lesz mindjárt. Most lesz az ölelgetés, a szeretet, mire elunják, a térdemen lovaglást lefő a kávé. Ők futnak nekem télapót rajzolni, mi meg Enikővel, a kicsi lányommal kettesben maradva beszélgetünk…

De jaj! Nem.

Nekem ebből nem jutott. Nem jutott egyéni karrierből származó öröm. Nekem nem jár a sorstól látni, hogy boldog a lányom, hogy szépen cseperednek a lányom gyerekei, az unokáim…

Nekem a gyász jutott, könnyek és egy emlékmű gondozása, meg felkiáltó jelnek lennem, az jutott, hogy senki ne feledje mekkora boldogság, ha él és egészséges a gyermeke.

Ez a nap erről szólt.

2018. november 27. kedd… 34

Öt lány van az osztályban, abból most beteg kettő. Az egyik lány reggel óta sírdogált, a másik kettő meg vele szomorkodott és pátyolgatták társukat. Csaba az egyszem fiú, meg ült a padban és írt, mert fogalma se volt mi a bajuk a lányoknak. Ezek az érzelmi kitörések egy autistának csak akkor okoznak gondot, ha nagyobb hanggal járnak.

Amíg órán volt Csaba, addig elsétáltam a kínai üzletbe, és vettem anyának nadrágot, felsőt születésnapjára. Egy nagyon kedves segítőkész eladót fogtam ki, aki gyorsan megoldotta a problémám és a főnökével még azt is lebeszélte, hogy hétfőig várnak, ha esetleg ki kellene cserélni a holmikat. Egyébként 2 nap lett volna.

A háziorvosom a kardiológus javaslatára, és mert állandóan ingadozik az INR szintem egy új vérhígítót írt fel. Eddig a Sycumar-t kellett szednem (én nemes egyszerűséggel patkányméregnek nevezem), de minden K-vitamin tartalmú élelmiszer változtatott a hatásán, ezért rettentően sok dolgot nem volt szabad ennem, mint pl. alma héjával együtt. Bátonyterenyén akartam kiváltani a gyógyszereket, de a vérhígítót nem tudta adni a gyógyszerész. Azt mondta: „Csak korlátozottan elérhető.” Jól fogok kinézni, ha mondjuk, elfelejtem felíratni, vagy kiváltani és mondjuk egy hétig nem lesz elérhető. El szerettem volna intézni Bátonyban a lehető legtöbb dolgom, mert tegnap, amíg az orvosnál várakoztunk a postás bedobott egy értesítőt és menni kellett a postára. A mi lakótelepi kispostánk már csak „POS”, mert se utalványt, se ajánlott küldeményt nem lehet felvenni. Naponta 12-14 óra között van nyitva. Levelet és pénzt, azt fel lehet adni, de semmi mást intézni nem lehet. Gondolom, spórolnak, mert ha nem tennék, akkor a felső vezetés prémiumát nem tudnák kellő mértékben növelni a tiszteletre méltó szolgáltatónál. (Remélem, érződik az iróniám!)

Mivel hetente háromszor (a másik héten kétszer) kell mennünk iskolába, igen gyakorta előfordul, hogy a főpostán kell 30-40 percet várakozni a levélre, vagy utalványra Aztán, ha úgy jön ki a lépés, hogy a helyi járati busz két perce ment el, akkor az ember gyereke egy órát kell kóboroljon hőségben, fagyban, esőben egyaránt, mert nálunk a helyi közlekedés is vissza teleportált az 1970-es évek elejére.

Ez se örömteli, és nem is lenne gond, ha időközben javult volna az egészségi állapota a lakótelepi közösségnek. De nem.

Aztán Salgótarjánban kellemes meglepetés ért. Az ajánlott levél felvételére kb. 5 percet kellett várni és mindeközben rá tudtam venni Csabát, hogy a postával szemközti gyógyszertárban vegye ki a Warfarinomat. Mindennel szerencsések voltunk és elértük a legközelebbi buszunkat is.

A politika viszont folyamatosan tesz róla, hogy lehetőleg biztonságban érezhessük magunkat. Most azt találták ki az agymenők, hogy törvénybe iktatják: szabálysértést követ el az, aki nyilvános helyen úgy eltakarja, elváltoztatja az arcát, hogy őt felismerni nem lehet.

Tébolyda van.

Bezárták az ideggondozó intézeteket, ami a mindennapokba költözött.

Mondtam is a férjemnek, hogy szoktassa magát a gondolathoz, hogy lehet még néhány hét és betiltják a szakállviseletet, vagyis minden nap borotválkoznia kell majd.

Egyébként nem kevesen vannak, akik mindezeket a bolondériákat félelemből helyeslik.

Nem tudom, hogy ez önbizalomhiány-e vagy csak egyszerű butaság.

Majd ezen még elmélkedek.

Aztán az ügyeletes kormányvezetésbe beszabadult agyasaink szerint a család, csak akkor család, ha a férfin és a nőn kívül van legalább még egy gyerek is mellettük. Egy nőnek meg nincs joga egyedülállóként gyereket szülni, mert azzal megfosztja a gyereket az apától. Mennyire igaz ez, sokkal jobb az élet egy iszákos, netán még verekedős férfi mellett is – jó, ha van egy ilyen a háznál -, mint nélküle.

No, van még pár ilyen baromság mostanság a színpadon. Ilyen pl. hogy külföldön, a magyar lakta területeken, lakásokat építenek az ottani orvosoknak, míg itthon omladoznak a kórházak, nincs fertőtlenítő és dúl a fertőzésben belehaltak száma.

Émelyítő, hogy sorra épülnek a fűthető gyeses stadionok, miközben hajléktalanokat hurcolnak bíróság elé, mert az utcán tilos élni.

Pár hónapja emeltek 200 ezret (ennyinek a felét keresi havonta a férjem, no, jó 20 ezerrel többet) a képviselők fizetésén, de máris beharangozták a 30 %-os fizetésemelést náluk.

Ennek hallatán a kereskedelem árakat emelt, amelyek most már egészen a csillagokig érnek.

Őrület van, no. És gyűlölet.

Ilyen körülmények között kell szépen beszélni, megőrizni a türelmünket és az emberségünket. Nem tudom meddig sikerül.

2018. november 26. hétfő… 35

Minden megszokott rend borul, ha nekem orvoshoz kell mennem. Mára kaptam előjegyzést az MR vizsgálatra. 9.20-ra kellett megjelennem, de egy csöppet csúsztunk. Nagyon féltem tőle, mert egyszer már elhalasztottuk ezt a gerinc vizsgálatot. Tavaly ugyebár kapott a szívem egy műbillentyűt és egy mű aortát, ami (a szívsebész elmondása szerint) hasonló anyagból készült, mint az űrsiklók szigetelése, ezért azt biztosra tudtam, hogy azokkal kompatibilis vagyok. Azt viszont nem tudtuk eldönteni, hogy az MR készülék mit művelhet a beültetett anyagokkal illetve a szegycsontot összefogó kapcsokkal. Elmentem akkor, pár hónapja, a kardiológiára - ahol az engem tavaly a műtét után 2 hétig kezeltek -, a helyi kórházba és az akkor engem felügyelő orvost megkérdeztem. Ő ismét elolvasta a zárójelentésem a szívműtétről és azt mondta nem mehetek MR vizsgálatra. Hadházi doktor a reumatológián azonban iszonyúan hitetlen volt és kérte írjak már a Honvéd Kórháznak egy szívhez szóló levelet és kérjek erről egy igazolást.

Megtörtént. A Kórház meg is küldte az igazolást, amely arról szólt, hogy semmi olyan anyagot nem ültettek a testembe, amely kizárná az MR vizsgálatot.

Mivel a bizalom kissé megingott bennem (Bár Babják doktor is azt mondta, hogy ezek az új anyagok már nem mágnesezhetők) a vizsgálatot megelőző napokban volt egy-két pánikrohamom. Persze most már nevetségesen hat a félelmem, de gondoljunk csak bele, hogy ha valaki figyelmét elkerüli valami és mondjuk mégis bennem maradt egy elektróda!

Benn a készülékben éreztem némi melegedést a mellkasomba, de folyamatosan igyekeztem a gondolataim Csabán és Dominikon tartani, meg, hogy még dolgom van itt, még van egy csomó feladatom az életben és nem, és nem lesz semmi baj.

Nem lett. Már a 10:20-as városnéző busszal haza is jöhettünk, ill. előbb a háziorvoshoz mentünk, hogy aznap tud-e még fogadni. Szerencsére vállalt, fél 1-re kellett vissza menni. Mondta, nyugodtan adjak ebédet Csabának (Csaba az étkezéseket nagyon komolyan veszi) és utána menjünk vissza.

Háromra értünk haza. Csaba akkor már igen feszült volt, mert a sok orvos látogatás miatt minden tanulnivalóval elmaradt. Az egész napos rejtvényfejtést meg már nagyon unta, amit én meg is értettem.

Sokszor mondom, hogy nagyon szerencsés ember vagyok, hogy Csaba autizmusa ennyire jól kezelhető. Próbáltam rávenni, hogy délután maradjon otthon és csak akkor jöjjön utánam a háziorvoshoz, ha végzett a tanulással, de az én fiam azt mondta: „Megyek veled, mert vigyázni akarok rád.” Na, erről beszélek, amikor a szerencsét emlegetem.

 

2018. november 25. vasárnap… 36

Egész nap esett az eső. Hideg, szúrós szemek szitálták a várost.

Ismét korán keltem és korán feltettem az ebédet, pedig akkor még nem sejtettem, hogy mennyire csodás és különleges napunk lesz. Azt eldöntöttem, hogy nem megyünk a kórházba Évához, mert fájt a torkom és rettentő náthás lettem. Szerintem a szombati rohanás miatt, amit Etesről jövet kellett végbe vinni, hogy elérjük a helyi járatot. Bekapdostam a hideg levegőt és az asztmám nem vette jónéven a terhelést, a szmoggal egybekötött hideg levegőt.

Úgy kilenc óta környékén telefonált Vica, és érdeklődött, hogy itthon leszünk-e, mert ha nem baj, akkor hozná Dominikot, amíg ő az édesanyjánál lesz a kórházban.

Fél tizenkettőtől háromig játszotta az egész család. Volt itt minden. Labdázás, buborékfújás, garázsépítés, széthajtható keménylapú mesekönyvekből olvasás, majd ugyanezekből ugrató építés az autóknak. Volt rendőrautós üldözés és bűnözők dutyiba zárása. Volt pörgés Enikő forgószékén, ami előbb űrhajós kiképző volt, aztán űrhajó, amivel a mi kis űrhajósunk kis híján elhagyta a Naprendszert. Volt egy kis evés-ivás, bújócska és durci is, mert hamar megtaláltuk.

Este mindenki úgy aludt el nálunk, mintha egész nap markot szedtünk volna.

2018. november 24. szombat

37 nap van még az évből

Anyához mentünk. Előtte piacoztunk. Nagyon vékonyan öltöztem és bizony hideg volt. Fázott a mellkasom, aztán már a hátam is. Még nem vettem elő a vénséges vén télikabátom és az átmeneti kabátom inkább vízlepergetős, mint meleg.

Nagyon kevés az az idő, amit anyával töltünk, ha szombaton megyünk. Nincs korai busz, amit elérnénk a helyi járattal. Kilenc órára szoktunk hozzá érkezni. Csabának a sült szalonnás reggelijét megcsináltam itthon, mert ha még Etesen sütöm meg, akkor majdnem 10 óra, mire reggelihez jut.

Miután leszálltam a kályháról, és átöltöztem, adtam anyának és Csabának reggelit, majd nekiálltam megsütni az almás-túrós süteményt. Mákos nudlit csináltunk anyucival, lett öt darab laska is belőle. Kissé már untuk a húsos ételeket, ezért kértem anyát, hogy borsólevest és nudlit csináljunk.

Sokat beszélgettünk. Többet kellene. Azt olvastam valahol, hogy minél többet vagyunk anyukánkkal, ő annál tovább fog élni.

Délután elértük a fél négyes buszunkat. Többször megesett már, hogy későn ért be az Etesi busz, nem kell sok késés, elég, ha 3 percet késik és nekünk elhúz a helyi járat és egy órát kell a kihalt városban sétálni. Most várt minket Tamás és előre sietett, hogy ha előbb jönne, a busz megkérje a sofőrt, hogy várjon meg minket. Csaba ugyanis semmi pénzért nem hagyna el. Tartja a karját, hogy kapaszkodjak belé. Annyira tündér, hogy szavakat nem találhatok rá. Azt mondja, hogy vigyázni akar rám. Ha ő nem volna, én már biztosan meghaltam volna.

2018. november 23. péntek… 38

Reggelre álmodtam egy milliomosról, aki a szerencsétlenül járt nőket segítette. Meghallgatta a történetüket és pénzadománnyal segített nekik. Érdekes ember volt. Kreatív. Még az öltönyét is ő tervezte, amelynek a bélését a saját arcképével díszítette. Aztán mutatott egy növényhatározót, ami alapján válogatták a különféle gyógynövényeket. Leginkább ezzel foglalkozott. Mi is hivatalosak voltunk hozzá. Amikor el akartam mesélni a történetem neki, hívtam Csabát, hogy ő is jelen legyen, négy lány fogta meg a fiam, és ültették le az asztalukhoz. Hiába akart jönni, a lányok nem engedték és meg veszekedtem rájuk, hogy senkit nem szabad kényszeríteni semmire.

Ez persze álom. Mondani szoktuk rá, hogy „CSAK”, pedig valójában Jung szerint minden álomnak jelentősége van, mi emberek azonban nem igazán értjük a tudattalan üzeneteit.

A valóságban a mai napon Csaba nem azért volt mérges, mert nem engedték felállni, hanem azért, mert elfelejtette bepakolni a táskájába a tolltartóját és a füzetét. Mivel én az első órában általában elmegyek vásárolni és csak a második, vagy a harmadik órára érek vissza, az osztályfőnök adott felszerelést a szórakozott professzoromnak. Nálam mindig van toll és ceruza is, de hát nem voltam jelen. Amikor végre megérkeztem és egész szünetben ezt a felháborító dolgot hallgattam (mármint, hogy ő elfelejtett valamit), akkor kezdtem kissé idegesnek lenni és közöltem vele, hogy már megint ott tartunk, hogy ugyanazokat a tényeket ismételgeti más szavakkal és megbeszéltük már vagy ezerszer, hogy ettől mindenki ideges lesz. Az autista viszont minden ilyen felháborító dolgot szeret túltárgyalni, mert ez nyugtatja meg. Mire ő megnyugszik körülötte mindenki ideges lesz. No, ezt kell nekünk megtanulni.

2018. november 22. csütörtök… 39

Tegnap azt hittem nem tudok Bátonyterenyére elutazni Csabával az iskolába, annyira fájt a jobb forgóm. Nurofen -400-as meg anyutól kapott xanax. Ezekkel tudtam aludni. Egész nap úgy égett a bokám és a lábfejem is, mintha csípős paprikába mártották volna, de ott voltunk a kiszabott órákon. Szövésgyakorlat volt.

A naplóírás mellett azért jutott időm olvasni is. Elkezdtem végre Robin Cook Hibridóma című könyvét. Muszáj leírnom a szereplők nevét, mert az író nem fukarkodik a szereplőkkel és azok teljes nevével, én meg gyenge vagyok nevek megjegyzésében.

Este jött Attila, elköszönni, mert holnap indul, és nem fogom látni Karácsonyig. Dominikkal jöttek. Az unokám szája ne se állt, annyit magyarázott. Mintha a világ összes eseményét és dolgát tudná már és azt mind meg szeretné velünk tanítani. Van, amikor meg kell őt zabálni, annyira édes és bájos, máskor meg, mint akibe bebújt a rosszaság, mindent eldobál és verekedni támad kedve. Most szerencsére az előbbi esett meg velünk. A szekrény tetejére pár éve száműzött labdákat kérte. Tamással nem győztük letörölgetni a megpuhult gumilabdákat nedves törlőkendővel.

2018. november 21. szerda  … 40

Nagyon elégedetlen vagyok magammal. Régóta fogyni akarok, és hiába mondják, hogy minden a fejben dől el, valahogy nem sikerül. A műtét után fogytam keveset, de aztán beindult a jojó és még súlyosabb lettem, mint előtte voltam.

Nincs színház, mozi, nyaralás, még extra hétvége se. Alig tudunk könyvet venni, a régiekből élünk. Nem veszek magunknak divatos göncöket, vagy egy téli és egy nyári cipőnk, aztán a régi lyukas, eltörött talpúakat tutujgatjuk a szekrénybe, hogy hátha jók lesznek még valamire.

Most vettem egy nadrágot, mert a régit akkor szereztem be, amikor Csaba a GT-ben harmadikos volt. Az eredetileg fekete farmernadrág, mára szürkére kopott, és már a húzózárat is ki kellett benne cserélnem.

Négy és fél évig nem cigiztem, mostanában rá-rá gyújtok, mert hátha elveszi a kedvem az evéstől a nikotin, bár nem tudom hová csökkenthetném még az étkezést. Egy félkilós teljes kiőrlésű kenyér kitart nyolc napig nekem.

Nem akarok viszont lemondani az ízekről.

Az életem már rég nem az enyém. Minden napom, órám, alá van rendelve Csabának. Szeretem. Imádom őt. Ő mindent megér, nem sajnálom tőle, de így az életen eléggé egysíkú és főleg magányos. A társas érintkezés szinte nulla. A híreket a fészről szerzem be, az általam kiválogatott hírcsatornákról, mert nem tudok már hinni rádiónak és televíziónak.

Barátaim nincsenek, a rokonaim távol élnek, és nekik is meg van a saját és nagyon kemény keresztjük. Ingázom a hivatalok, az iskola, a betegségügy (nálam ez a helyes elnevezése a mások által egészségügynek titulált rendszernek) különféle intézményei, anya és az otthonunk között. Ennyi az életem.

Az ízek világa változatos színfoltja az életünknek.

Ezt is oda kell dobnom? Tiszta nirvána.

Az orvoshoz be akartam adni a leleteim, hogy legalább a laborra kapjak egy beutalód, de amikor a nővérhez bekopogtam nem jött semmi válasz. Egy beteg kirobogott, becsukta az orvos mögötte az ajtót és rám se hederített. A beteg meg felháborodottan közölte: Beteg van bent. Tőlem!?

Gondoltam, majd körbe megyünk úgy is és beadom Valikának az ablakon, de a doktornő, még akkor is ott beszélt a szóban forgó betegnek és így nem kísérleteztem. Nem akarok Valikának kellemetlenséget.

Csaba új könyvet kezdett felolvasni, a Tűzpiros üveggömb címűt, Thury Zsuzsa könyvét. Ágyhuzatot vágtam közben csíkokra, rajzoltam egy órácskát, délután meg Attilának töltöttem a cigit.

Aztán menni kellett angolórára, ahogyan már egy éve minden szerdán.

Töltöttem a telefonomra 1500 forintot, mert már megcsörgetni se tudtam senkit. A születésnapomon kaptam a Telenortól egy köszöntőt, meg azt írták, korlátlan az adatforgalmam ezen a napon. Én barom! Azt hittem a beszélgetésre is vonatkozik! Varga Bea hívott, de akkor pont a temetőbe voltam és épp cseréltem a vizet a vázában. Este azonban bátran hívtam Beát, hogy nekem az most ingyen lesz. Csodálkoztam, amikor váratlan megszakadt a vonal. Lefogyott ugyanis a pénzem. Az adatforgalom internetre vonatkozhatott. Hát, köszi Telenor a nagy semmit! Én ugyanis a vénséges telefonommal nem szoktam internetezni.

Egy rossz fordulat, és becsípődött a jobb forgómnál egy ideg. Alig bírtam Csabáért visszamenni az angolra. Csillagokat láttam.

Este még láttam a fiam és kis családját, fölszaladtak, hoztak egy csomag dohányt, mert Atikám pénteken megy külföldre dolgozni. Muszáj neki, hogy megéljenek. Itthon csak a gyári szalagmunka (rabszolgaság) lenne, vagy a közmunka (felszerelés nélküli lébec-cseléd) szó szerint: ’szaré-húgyé.

Mert ez ma Magyarország! Bocsánat!

 

2018. november 20 kedd 41 (vasárnap 43; hétfő 42)

Még a szombatot se írtam le tisztességesen. Ilyen lusta naplóíró vagyok. Nem is tudom hogyan képzelem, hogy bármelyik múzsa, ill. a Teremtő meseírót meg rajzolót farag belőlem? Ha nem veszem a kezembe a tollat, vagy a ceruzát, hogy rajzoljak, akkor hogyan?

Bosszant ez is, meg az is, hogy hízok, miközben az izmaim gyengülnek. A húsom megereszkedőben.

A kövérség egy átok. Amellett, hogy senki nem vesz komolyan, még olyan furán is néznek rám az emberek. Vagy ezt is csak én érzem, mert elégedetlen vagyok önmagammal?

A fene se tudja. Hiába eszem a vitaminokat, a krómot, a kalciumot, a barátcserjét. Hiába csökkentettem a kenyérfogyasztást, a felvágottakat. Sokat mozogni nem tudok, Csabával naponta 15 percet tornászom. Ettől többet nem bírnak az izmaim. Szimpla sétánál is meg kell állnom elég gyakran, mert úgy érzem nincs oxigén az izmaimban.

Vasárnap: Tamás nem volt itthon. Lógattam a lábam, nem kellett főzni.  Megfázhattam a szombati buszhoz való rohanáskor, mert kapar a torkom.

A nászasszonyomhoz nem mentünk be a kórházba. Egyrészt a lustaságom miatt, másrészt ki tudja, mi kerülget, nem kellene még egy nátha is neki. Szegény, január 9-től fekszik a kórházba. Iszonyatos lehet. Ha fáj, ha viszket, semmit nem tud mozdulni és nem is tudja elmondani. Ami a kórházba megy, vele kapcsolatban, az az embertelenség teteje.

 

Mivel kettesben voltunk Csaba megjegyezte, hogy olyan a nap, mint egy hétköznap. Olvasott nekem, ahogy minden olyan napon megteszi, amikor nem megyünk iskolába. Figyelnem kell, nem lehet elkalandoznom, mert éppen az a lényege ezeknek a felolvasásoknak, hogy együtt visszamondjuk az elhangzottak tartalmát. Ha nem mutatok jó példát, hogyan várhatnám el egy autistától, aki éppen a beszélgetésben gyenge, hogy jól fogalmazzon?

Végre elkötöztem az összes szálat a szőnyegeken, eltisztáztam a felületüket. Mindketten szépek lettek. Tényleg nem azért mondom, mert én csináltam. A nagyobb 123X46, a kisebb 58X47 centis. Lila-zöld- fekete és narancs csíkosak.

Délután Csabával fel is vetettük az új szőnyeghez a szálat.

 

Maffiatagok irányítják az országot, mi meg szép csöndben tűrjük. Szégyen. sad

Hétfő:

Korán keltünk megint, mert Csaba az apukájával Budapestre ment a szemészetre.

Egész délelőtt főztem, mivel ugyebár tegnap az összes maradékot elfogyasztottuk. Csontleves, gyufaszáltésztával, hagymás csirkemáj, rizibizivel és néhány fasírozott.

Azt hittem majd jut időm… de se nem írtam, se nem rajzoltam. Begépeltem néhány naplóbejegyzést és a neten politizáltam. Attilának töltöttem cigit, akkor meg közbe nézem a Doktor Murphy-t a külső winchesterről. Megnéztem vagy 3 részt.

Attila úgy 13 óra körül jött és ki vitt a temetőbe. Ideje volt, mert most már az összes virágot ki kellett dobni, mert megfagytak. Kivételesen művirág került Enikő vázájába, mert nem vettünk friss virágot. Minek? A fagynak? Vettem egy-egy gyöngyház fényű vázát (Tominak is egyet, Enikőnek is egyet), amibe a virágos szép angyalkákat ültetett és tobozokkal díszítette. Remélem csak lélekkel bíró emberek járnak a sírjuk környékén, és nem tűnik el egyik se!

Attila három körül elment, mert mennie kellett Dominikért az óvodába.

Kedd:

Vissza a régi hétköznapokhoz. Rettentő hideg lett. Zalából havazást jelentettek. Onnan, ahol a minap azt olvastam, hogy nyílik az orgona.

Csaba ment a rajzszakkörre Losonczy Ildikó tartja a Balassi Könyvtárban én meg a postára mentem, mert mióta több millióra emelkedett a posta vezetőinek a fizetése, azóta nincs kispostára pénz a lakótelepen. Máshol se, nem csak nálunk!

Bocsánat! Van kisposta, 12-14 óra között (ilyenkor minden dolgozó haza szalad, hogy az aktuális csekkjeit befizesse, vagy feladja a leveleit, ha még nem tért át az e-mail levelezésre), de pénzt-, ajánlott küldeményt felvenni már nem lehet.

2018. november 17. szombat Etes  44

Későn keltem. Már fél 5 volt. Hiába, no, csak el kell ismerni, hogy öregszem és nehezebben viselem a gyűrődést.

Kétfélét sütöttem anyukámnak. Túrós lepényt, mazsolásat, mert a kaprosat nem szeretem, és almás kalácsot. Aztán a rakott káposztát most úgy készítettem, hogy minden hozzávalót külön megsütöttem, megpároltam, és úgy raktam össze. Isteni finom és szaftos lett. Háromszor több baj van így vele, de megéri.

Úgy elszállt a nap, mintha csak egy óra lett volna. A 15:10-es busz időben beért és igaz nagyon siettünk és én bekapkodtam a hideg levegőt és a tüdőm, meg a szívem is tiltakozott… a lábizmokról nem is beszélve… de elértük a helyi járatot. Jó, mert ha nem, akkor egy órát barangolhattunk volna a városközpontban. Ha az embernek kevésből kell gazdálkodnia, akkor nem igazán örül a nyitva tartó üzleteknek se.

2018. november 16. péntek 45

 Nem írtam naplót, az látszik a füzetemen. Nem értem én magam. Elhatározok valamit, aztán nem tartom be. Kapkodok, utólag írok. Jó-jó, hogy a következő napon lehet az előzőt összegezni, de legalább azt tartanám!

Pénteken begépeltem és kiraktam a 49-es napot. Tamás a korai busszal ment el, én még olvasgattam a híreket a neten meg gépeltem. Aztán a szokásos menetrend, megsütni Csaba reggelijét, beágyazni, elmosogatni, és boltba menni.

A lottózó felé menet jutott az eszembe, amikor benéztem mennyien ülnek a rendelőbe, hogy csütörtökön előjegyzésem volt a háziorvoshoz és én azt szépen el is felejtettem.

Gratulálok Ildikó! Egészen jól alakul a memóriád!

Itthon Csaba olvasott megint, én meg kötöztem a két kis szőnyeget, ami a kereten volt. A felolvasás, az olvasottak megbeszélése, majd annak a lényeges pontok kiemelése általában 30-45 percet szokott igénybe venni. Most is 40 perc volt (Csaba stopperrel méri, a tornánkat is, meg sok mást is), de a szőnyegek nem lettek készen. Soká tart 4 helyen elkötözni. Egyébként a kézzel szőtt szőnyeg, még ha rongyból is készül szerintem nem megfizetett. Sokat nem lehetne érte kérni, mert a gyári szőnyegek olcsók. Viszont az a sok munka, hogy csíkokra vágja az ember az anyagot, azt felgombolyítja, majd felveti a szálat két ember (az is kb. 40 perc) aztán felszőni, amikor kész levágni, elkötözni, majd a felületéből kilógó rongyokat levagdosni. Szóval sok munka van vele. Ha vastag az anyag, akkor haladós, de a vékony anyag nagyon sokat felvesz.  Ha meg fonalból szőnek, hát az meg aztán nagyon drága dolog. Ott még a fonal is sokba kerül. A szövősök írták a neten, hogy akciós a fonal valahol és 1390,-Ft Én meg kérdeztem, hogy ez most egy kilóra vonatkozik? Amikor megírták, hogy ez az ára 10 dkg fonalnak, majd elájultam.

Már éppen panírozni akartam a csirkemellet, amikor telefonált Attila, hogy nemsokára indul Dominikkel. Készüljünk.

A piacon Dominik végig fogta a kezem. Inkább velem maradt, engedte, hogy az apja elmenjen dohányt vásárolni. Vettem neki banánt, szőlőt, mandarint. Annyit, hogy anyának is maradjon, mert ő is szereti.

Az ebédnél az jutott az eszembe, hogy ez a kicsi emberke lehet, azt hiszi, hogy csak az szereti őt, aki vesz neki valamit, mert ezen a napon különösen szeretettel volt irányomban. A múltkor meg olyan ellenségesen viselkedett, hogy amikor elmentek sírva fakadtam. Mondta hát neki, hogy tudnia kell, hogy akkor is szeretjük őt, ha éppen nincs pénzünk vásárolni neki valamit. Egy ölelés és egy puszi is a szeretet jele. Az apja telefonján mesét nézett, de azért figyelt, mert nemes egyszerűséggel válaszolt, hogy a puszi nem a szeretet jele.

Csaba nagyon sokat játszott Dominikkel. Olyan rendetlenséget csináltak a szobában, hogy alig maradt hely egy-egy lépéshez. Végül Csaba pakolt el mindent, az utolsó dobókockáig. Senki nem segített neki.

Feszült volt. Amikor nagyon megoszlik a figyelmem, akkor mindig megfeszülnek egy kicsit az izmai. Az arcán nagyon jól látható. Meg is jegyezte a piacon, hogy „senki nem figyel rám”. Próbáltam vigasztalni, hogy ez nem azért van, mert nem szeretjük, hanem azért, mert véges a figyelmünk.

Anya nagyon örült nekünk, de leginkább Dominiknek, aki most éppen őt nem szerette egészen tüntetően. Anyát ez nem nagyon izgatta, ő akkor is ámult és bámult, hogy mennyire okos és ügyes ez a gyermek. Úgy 3 óra körül mentek haza.

Anyának és Attilának töltöttem 2-2 doboz cigit, utána jött Marika.

Vacsorakészítés Csabának, egy kis tere-f ere, este Tamás telefonált egyet aztán nyomás aludni.

Le se ért a fejem a párnára már aludtam. Arra még emlékszem, hogy Csaba anyának jóéjtpuszi adott, de arra már nem, hogy anya lekapcsolja az éjjeli lámpát.

2018. november 15. csütörtök

Szerda, még 47 nap van hátra az évből.

Reggeli után Csaba olvasott nekem a „Szerelmem csikó” című kisregényből 7 oldalt. Azt megbeszéltük és leírtuk a lényegét. Közbe én szőttem.

Ha nem kell iskolába mennünk, akkor felolvas nekem. Gyakoroljuk a szövegértést, és a lényegkiemelést.

Utána boltba mentünk, lottót írtunk.

(Jó volna már nyerni, hogy vennék egy jó autót Attilának. Hiába dolgozik külföldön folyton rossz az autó, amit vett. Már kapott a kocsi egy használt másik motort is, mégse tudja egyik szerelő se megjavítani. Azt gondolom sok ma hazánkban a „Mekk Elek” önjelölt autószerelő. Most a kocsi a gyöngyösi Opel szalonban várja, hogy hozzáértő kezek végre rájöjjenek a valódi bajára.)

Délben imát mondtunk. Hálát adtunk mindazért, amint van, majd megebédeltünk és pihentünk egy félórát.

Délután irány a városközpont. Ki kellett váltanom néhány gyógyszerem. Nem mindet, mert egyszerre soha nem tudom megvenni. Be kell osztanom és bizonyára furcsa lesz egyeseknek, de az orvosok által felírtak közül nem is tudom mindet kiváltani. Néhányat erős felülvizsgálat után önhatalmúlag kiiktattam az étrendemből. A muszáj az nagy úr. Lehet itt szövegelni jó világról, meg szakszerűségről is, ha egyszer az embereknek nincs elég pénzük.

A gyógyszertár után indultunk az angol nyelvórára, és útközben olyan kedves régi ismerősökkel találkoztunk, mint Ildikó, aki az első fejlesztőtanára volt Csabának és egy általános iskolai osztálytársammal is összefutottunk, Icuval. Hű, de rég volt! Azt hiszem, csak egy évig járt velünk, mert nem Etesen laktak, aztán meg onnét is tovább költöztek, de nagyon jó érzések maradtak bennem utána. Emlékeknek nem is nevezném, mert azok sajnos elbújtak, de az érzések jók.

Amíg Csaba angolórán volt és írtam a naplóm meg olvastam egy kicsit az új könyvből, amit születésnapomra vettem. El szoktam menni vásárolni, míg Csaba tanul, de most nem volt szükség már semmire.

Ma sokat gondoltam arra, hogy elenyésző azok száma, akik komolyan veszik a kövér nőket. Még a jó nagy pocakkal rendelkező férfiak is kifiguráznak bennünket. Hogy honnét ez a nagy Ego bennük, az persze még titok a számomra. A férfi, aki keresztülhaladt a várón, míg Manókám vártam még böfögni is elfelejtett, nem hogy köszönt volna. Mintha nem is léteznék.

Lehet, hogy csak én képzelem ezt az életet?

 

Csütörtök 46 nap

Napi hírek: 

  • 1 milliárddal kell csökkenteni a kórházak vízfogyasztását (Miért pont a kórházakét, ahol mostanában egészen sok a fertőzés? Miért nem a stadionok fűthető gyepén spórolnak? Vagy mondjuk, nem külön repülővel megy a miniszterelnök hivatalos útra?)
  • Zalában virágzik az orgona (Á! Nem is igaz, hogy melegszik az átlaghőmérséklet!)
  • Gruevszki, volt Macedón elnök, akit hazájában 2 év börtönre ítéltek korrupcióért, hazánkba szökött, ill. magyar követségi autóval érkezve politikai menedékjogot kért és most itt bújtatják a politikusaink.

 

Négykor keltem, híreket olvastam, meg játszottam. Csak lopom a napot. Semmi alkotás. Így megy el az élet. Változtatni kellene.

Elkészítettem a reggelit Csabának és becsomagoltam. Negyed hatkor ébresztettem Tomit, aztán Csabát. Szakmai elméleti órája volt ma Ildikó tanárnővel. Ildikó szünetben oda jött hozzám és mondta, hogy a lánya mutatott neki egy filmet, ami egy autista doktorról szól. A film címe: Doktor Murphy. Majd megnézem a neten.

Néhány gyerek körém sereglett és Csabáról faggattak. Én szívesen mesélek nekik furcsaságokat (ahogy ők nevezik). Egyik csöndes kislány mesélte, hogy megpróbált Csabával beszélgetni, de még a köszönését se fogadta. Mondtam neki, hogy ez csak azért történhetett meg, mert nem mondta a nevét. Ha nem mondjuk a nevét, hogy „Szia, Csaba!”, akkor nem tudja, hogy neki köszöntek. Javasoltam, próbálja meg legközelebb így.

Az igazgatóval is találkoztam az aulában, aki érdeklődött, hogy hogy érzi magát Csaba az iskolájukban. Mondtam, hogy nagyon szeret iskolába járni Csaba. Biztosított róla, hogy ők is szívesen fogadták manókámat.

Ezek a dolgok melengetik a lelkem.

Délben már itthon voltunk.

Csaba még olvasott 30 percet nekem, eközben készült el a második kis szőnyeg, ami a kereten van. Most már majd le kell vágni és elkötözgetni a szálakat.

 

Megint hálát adtunk a Teremtő Világegyetemnek mindazon dolgokért, amiket kaptunk tőle, aztán elmondtuk mi mindent szeretnénk még a Végtelen energiájának a segítségével.

 

Attila szokás szerint hívott estefelé. Mondta, hogy kölcsön kérte az apósa kocsiját, és pénteken majd kivisz minket anyához Etesre.

Dominik nagyon náthás, ezért nem viszik oviba. Ennek nem örültem, de annak igen, hogy láthatom őket.

 

Ismét álmodtam egy nagyon furcsát, de az álmokról egy új jegyzetet fogok nyitni. Nem terhelem vele a mindennapok leírását. Furcsa egyébként, hogy ezek az álmok, mintha egy másik dimenzióban élő énemről szólnának és ott most mintha háborús idők után járnánk. Remélem, hogy nem a jövőt álmodom!

2018. november 14. szerda

Kedden, amikor már csak 48 nap volt hátra az évből a hajnali kettő megint kiszólított az ágyból, de én azért visszafeküdtem, hátha… Hát nem Háromkor mégis felkeltem, mert már attól féltem a fiúkat is felébresztem a forgolódásommal.

Reggeli pakoltam Csabának. Magamnak nem, mert gondoltam, majd veszek egy lángost. A bátonyi Fáy sulitól nem messze van egy lángossütő.

Hát persze, hogy mellé fogtam. Aznap nem nyitott ki a sütöde.

Úgy látszik, minden napra jut egy tévedés.

Míg hétfőn azt hittem, hogy a születésnapomra, férjemtől kapott könyvet a Libri simán kicseréli (már meg van az a könyv, amit kaptam), de bizony csalódnom kellett. A könyvesbolt csak 8 napon belül cseréli ki a könyveket. Hogy ezt a nyavalyás intézkedést ki találta ki? Na, mindegy. Javaslom mindenkinek, hogy Karácsony előtti utolsó napra hagyja a könyvvásárlásait, hacsak akkor nem tesz a bolthálózat kivételt.

Könyvcsere csalósás hétfőn, lángos reggeli csalódás kedden.

Na, csak ennyi legyen a baj és nem több!

Suli után loholás haza, ebéd, egy kis szusszanás, majd futás a reumatológia. Két hónapja kaptam ezt az időpontot.

Hogy miért? Hol a kezem zsibbad, hol a lában húzza a görcs. Természetesen leginkább éjszaka, mert ha nem, akkor hogyan másképp készítené ki az idegeimet? Nappal is zsibbad a kezem, de olyankor a bokám, a lábfejem, a térdem, vagy épp a derekam fáj. Szükség szerint felváltva, de előfordul, hogy egyszerre. Olyankor bizonyára nem működik köztük a telekommunikáció. Combcsont-nyilalás, no, az olyankor van, amikor a baloldalamra fekszem. Az a legborzasztóbb egyébként. Mintha egy óriás ki akarná tépni a lábam.

Az orvos a D-vitamin szintemre koncentrál, mert, hogy az a béka popója alatti.

Már a második féle gyógyszert próbáltatta ki vele, de alacsonyabb lett, mint az előző volt. 20 -23 - 19,5 ezek az eredmények, 30 egység a minimum szint.

A vitiligóm miatt, ami hála az Égieknek már az egész testfelületen hófehérséget eredményezett (foltosnak lenni nagyon rossz volt), a bőröm valószínűleg nem tud D-vitamint gyártani.

Beutalt egy MRI-re is, a gerincemet feltérképezni, de én úgy félek tőle, mintha halni küldenének a szívműtétem miatt. Mert mi van, ha mégis van bennem valami mágnesezhető vacak csak nem figyelt valaki, aki kérésemre a Honvéd Kórházból kiadta az igazolást, hogy MRI vizsgálatot végezhetnek nálam?

Este lett, mire haza értünk. Legalábbis sötét. Kicsit késtünk a tornával, és a vacsorával.

Hálás vagyok, hogy élek, hogy itt lehetek ebben a világban, ahol ugyan vesznek az erkölcsök, a művészetek, a valódi emberi értékek, a tiszta érzelmek, de legalább személyes tanúja lehetek és a lelkem biztosan tanul belőle.

Hálás vagyok az oktatásért, amit az éjszakai fájdalmak, az álmatlanság ad, amiért évek óta nem tudnak segíteni rajtam, mert ezek is mind türelemre, kitartásra, mások megértésére tanítanak. Akik hasonló szenvedéseken mennek át, azokat simán megérthetem.

Persze nem könnyű.

Lehetne másképp is! Lehetne nyugalom. Lehetne szép az élet. Láthattam volna éppen többet is a világból. Mondjuk az Alpokat Svájcban, vagy az Északi tengert Dániából, vagy a Balti Tengert Svédországból. Izlandra is kíváncsi lettem volna, meg Erdélyre. De még oda se tudok elmenni, annyira csak a mindennapi megélhetésre elég a pénzünk.

Többet látni a Teremtő Természet szépségeiből jó lett volna. Jó lett volna színházat nézni, kikapcsolódni egy kényelmes szállodában. Jókat úszni, kényeztető fürdőt venni és egy jó masszázáson ellazulni!

Jó lett volna nem fiatalon foltosodni. Jó lett volna nem madárkalitkában lakni! Jó volna mindhárom gyermekem boldogságát látni. Jó lett volna a lányom és a gyerekeit megölelni!

Hálás vagyok, hogy van, amim van!

Aztán jött a szerda, amikor megint 3 kor vetett ki magából az álomvilág.

Hálásan üdvözöllek szerda!

 

2018. november 13. kedd

Tegnap még 49 nap volt hátra az évből.

Lány voltam, fiatal. Akkor kezdtem a szokást, hogy leírjam az év utolsó 49 napját. 1959. november 12-én valamivel este 7 előtt születtem, anyukám állítása szerint.

Soha nem ismétlődik meg, hogy egyszerre két 59-es szerepeljen a születésnapomon. Most, hogy 59 lettem itt van kétszer is.

Maga a születésem dátuma 4 egyest hordoz. Azt mondják a hozzáértők, hogy az egyes a teremtés száma. Az egy, az egység, a kettő már csal fele annyit ér.

Születésem tiszteletére, meg hogy kellően meg legyen ünnepelve ez a nevezetes nap…

hivatalos ügyek zsúfolódtak egymásra. Egy telefon a háziorvoshoz, hogy a múlt héten a fogyatékosságról kiállított 4 oldalason kívül van-e még valami más papír is, mert érkezett egy felszólítás, hogy igazoljam, még most is fenn áll Csaba állapota (fogyatékosság… hogy én mennyire gyűlölöm ezt a szót!), mert ha nem teszem, akkor megvonják az emelt összegű családi pótlékot, amit állapota miatt saját jogon már egyszer megkapott Csaba. Kissé csökkentették az összeget, amikor nem írattam be iskolába a G.T. után. És az utazási kártya is ezzel jár. Vagyis, ha nem intézem szélsebesen, akkor november 30 után nem lesz kedvezmény az utazásokra. Pedig most fontosabb, mint valaha, mert ugyebár a bátonyterenyei Fáy Szakiskola tanulója Csaba és hetente háromszor utazunk a szakmai órákra.

Telefonáltam a nyugdíjfolyósítónak is, mert onnét is jött egy levél és nem volt egészen tiszta a számomra a levél oka. A múlt héten vittem oda Csaba orvosi papírjait, mert ők meg a rokkantságát vizsgálják felül.

Tavasszal a gondnokság szükségességét vizsgálta felül a Gyámhatóság. Akkor még elmeorvos is meglátogatott minket. Az ügyet úgy bonyolítják, hogy bíróságra adja a gyámügy, aki kinevez egy védő ügyvédet Csaba mellé, ellenemben, és felülvizsgálják, hogy Csaba valóban rászorul vagy sem az én gondozásomra.

Tavaly év végén meg az ápolási díjra való jogosultságom vizsgálták felül.

Nem igazán értem, hogy ha valaki gondozásra, gondnokra szorul, és mindezt elmeszakértő is megerősíti, akkor miért nem egyértelmű, hogy jogosult az emelt összegű családi pótlékra, vele az utazási kártyára? Még azt is megkockáztatom, hogy vagy a gondnokság felülvizsgálatát, vagy a rokkantság felülvizsgálatát ki lehetne iktatni a folyamatból, mert fárasztó, idegesítő és főleg költséges az adófizetőknek. Mindegy.

Szerencsére a nyugdíjintézethez nem kellett bemennem ismételten, ők csak értesítettek, hogy elindították az ügyet.

Másik szerencse, hogy Attila fiam szerzett egy autót és azzal szállított le a Megyeházára, hogy a családi pótlék ügyét intézhessem.

(Még így is nehezemre esett a gyaloglás. Mintha visszafelé húznának, annyira nehéz a járás. A szívem zakatol, mert ő dolgozna, csak az izmok nem akarnak engedelmeskedni. Minden orvos azt mondja: „foggyon le!”, de én nem birok nem enni. Arról a kevésről, amire már lecsökkentettem az étkezéseim, már nem tudok lemondani. Miféle élet ez? Se szórakozás, se nyaralás, se jómód, se fájdalommentes élet, se öröm a gyerekeim sikeres, boldog élete felett és még az ízek világát is meg kell vonni magamtól? Ááááá! Megette a fene.)

A hivatalos ügylet után Enikőhöz mentünk.

A virágos a kapuban traccsolt egy haverjával. Amikor a kapuőr intett neki, hogy vásárlók állnak az ajtóban csak megrántotta a vállát és egy „tudom, majd megyek”-kel elintézte. Én azonnal megsértődtem és ott is hagytam. Attila nem hallgatott rám, ő maradt virágot venni.

De nem kellett virág. A Mindenszentekre kapott virágok úgy virítottak, mintha csak akkor raktuk volna ki őket. Nem emlékszem, hogy az eltelt 7 Mindenszentekből egyszer is előfordult volna, hogy két hétig pompáztak a virágok utána.

Főzésbe való besegítés, mosogatás helyett egy kicsit rendet csináltam az emlékművön.

Közös kávézás és traccsolás helyett vizet cseréltem a vázákba.

A cigaretta teraszon való elköltése helyett mécseseket gyújtottam.

Az unokáimnak való kis mesélés helyett elmondtam egy imát. Meg beszéltem kicsit: „A születésnapom van Kicsi lányom. Jöttem hozzád, mert nélküled semmiképp nem ünnep ez a nap. Tudom, hogy te nem jöhetsz hozzám, én most azért vagyok itt. Nálad. Ha haza megyek, te akkor is velem leszel. Velem vagy mindörökre. Mégis hiányzol.”

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.