Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2020 utolsó 49 napja

2021.01.01

2020. utolsó 49 napja

December 31. csütörtök (0)

Csabám az apukájával városnéző körútra indult reggeli után mindjárt. Gyalog mentek az SZTK-ig, onnan busszal a Beszterce lakótelepre, ahol megnézték a szabadtéri kiállítást régmúlt idők élőlényeiről és kőzeteiről.  Aztán fel a buszra megint és le az Uzoni Iskoláig, onnan át a Budapesti útra gyalog, fel a Gorkijra, aztán irány a városközpont. Ebédre értek haza.

Mindez alatt én a szokástól eltérően magamban voltam. Megírtam a lottókat hétvégére. Csaba egy cetlire leírta az ő számait. Megvettem a rendelt kenyereket a pékségben. A bolt előtt álltam egy darabig és gondolkodtam, hogy mit felejtettem el, de csak itthon jutott az eszembe, hogy mosogatószivacsot és szemeteszsákot akartam volna venni. Megsütöttem két tepsi sajtos rudat és elkészítettem a kolbászos Angyalkáposztát. Utána olvastam.

Karácsony után mindjárt megrendeltem Az Akasha Krónikák megnyitása könyvet, ami kedden meg is érkezett másik négy könyvvel együtt. Igaz én csak összesen négy könyvet rendeltem, de a kiadótól kaptam egy ötödiket ajándékba. Köszönöm!

El vagyok látva olvasnivalóval.

Ebéd után aludtam egy jót, aztán Csabám olvasott nekem Tamási Áron Ábeljéből, miközben én Attilának töltöttem cigit. Jót morgolódtam a csendőr szemtelenségén és nevettünk Ábel humorán. Utána megint Akasha következett.

Megnéztem egy filmet egy nőről, aki a hajléktalanokon segített. Megálmodta azt a férfit, akin aztán segített. A jólelkű nő rákban meghalt, a hajléktalan néger férfi tovább vitte az álmát. Aztán meghalt ő is, azt mondták „HAZA TALÁLT” 2012. március 31-én. Én meg elsírtam magam, mert nyolc nap múlva Enikőm is.

Késő délután egy kis torna Csabával, miközben Tamás nem szabadult a számítógépes játékától.

Estefelé, miközben azt olvastam Akasha könyvében, hogy a jövőnk rugalmas, alakítható, valakik petárdáztak. Csak erről jutott az eszembe, hogy ezzel a nappal ér véget az év, hogy bolygónk megtett egy fordulatot a Nap körül, amit szerencsésen megúsztunk. Jön majd a holnap, amikor a számítógép más dátumot mutat, én meg egy új naplót kezdet, mert ez a mostani egy lap híján betelt.

Attilám délután telefonált. Éppen akkor, amikor már rendesen felébredtem a délutáni édes jó sziesztám után. Vendégeket várnak és azért hívott, mert este már nem biztos, hogy lesz ideje rá.

Olyan jó szeretni! Olyan jó, hogy van kiket szeretni! Hogy van a szívemben szeretet! És jó, hogy vannak, akik az én kissé morgolódós, kritikus énemet is képesek szeretni!

 Soha ne múljon el a szeretet! Nőjön olyan naggyá, hogy lepje el a Földet, aztán még nőjön tovább és terítse be a Naprendszert meg a Tejutat! Íródjon bele az Univerzum szövetébe, olyan fényesen, hogy a szomszédos Galaxisokból is látszódjék:  Ezen a bolygón olyan lények élnek, akik végtelenül szeretnek, ebben hisznek és mostantól már mi, az emberiség is, teszünk érte!

Azt kívánom, hogy mostantól csak jó dolgok történjenek!

a-vegtelen-szeretet.jpg

December 30. szerda (1)

A délelőtt nagyobbik része azzal telt, hogy beszerzési körúton voltunk. Reggeli után bank, aztán rögvest utána a posta, ahol a pénz egy jó részétől mindjárt meg is szabadultunk a sorakozó csekkek által. A csekkek nálam mindig elsőbbséget élveznek. Mindig azzal kezdem, hogy a havi esedékeseket befizetem. Aztán, ami marad, azzal lehet gazdálkodni. Ez nálam családi örökség.

A gyógyszertár se kímélte a frissen megtelt pénztárcámat. Háromtételnyi gyógyszerért csaknem tízezret kértek el. Szörnyülködtem a gyógyszeripar óriási hasznán, a pazarlásán, a környezetszennyezésén, hogy mennyi papírt és alufóliát használ fel.

Aztán vettem magamnak egy papucsot. Ideje volt búcsút venni a régitől, mert szerintem azt már egy hajléktalan se venné a lábára, olyan rondán néz már ki.  A Pepkóba mentünk és a sok csilli-villi ezüst, meg bojtos és cicás női papucs között nem találtam nekem valót. A talpuk lehet nem érte el a 3 mm, és hát a méretük… Hiába, no, aki nagy lábon él! Irány át a pult túloldalára. Csaba meg is kérdezte: „Férfi papucsot?” Kuncogtam egy sor és közöltem, hogy az otthon, nem fog reklamálni. A lényeg, hogy lett papucs.

Volt még időnk bőven – hála a sűrű helyi közlekedésnek – így még a Spárba is be tudtunk menni, meg az írószerbe, ahol megvettük anyának is a 2021 évi naptárt.

Tamás is végzett a feladataival. Ő szörpért ment, meg bérletigazolványt csináltatott új fényképpel.

A Piroska szörpöt vettük már nagyon sok éve, az üveges visszaválthatót. Egyrészt mert finom volt a szörp, másrészt nem terheltük műanyaggal a környezetet, de most így az év utolsó napjaiban, megválunk a Piroskától. Állítólag tulajdonos váltás volt. Ezt ma tudtam meg, de már néhány hete morgolódok, mert a szörp sűrű állaga eltűnt, és helyette egy ízetlen, vízszerű valamit tölthettünk ki az üvegekből. Az ára ugyanannyi vagy több. Gondolom az új milliárdos tulaj, több hasznot szeretne, ezért hígíttatta fel a szörpöt. Igya csak meg a löttyét, nem fogunk többé tőlük vásárolni. Meg is fogom ezt írni nekik.

Hétfő óta erősebben reng a föld Horvátországban. 28-án 5,4-es, 29-én 6,5 erősségű rázta meg az országot. A rengéseket nálunk is érezték. Ma reggel negyed hatkor is volt egy 5,1-es és utána nem sokkal egy 4,9-es rengés.  Valaki azt írta a közösségi oldalon, hogy mindez Isten büntetése az emberi gonoszság miatt és olvassuk csak el a Bibliát, ahol mindez meg van írva. Írtam is neki mindjárt, hogy a Bibliát emberek állították össze valószínűleg a Holt-tengeri tekercsekből, és egyáltalán nem tették bele az összes tekercs tartalmát. Azon túl pedig kérdeztem, hogy a Jó Isten, hogyan és miként lesz gonosz és bosszúálló, hogy most a rengések első áldozata éppen egy ártatlan 12 éves gyerek volt. Azt gondolom, hogy mindenki tanult némi földrajzot, ahol az órákon tudtuk meg, hogy a szárazföldek állandó mozgásban vannak és azt is tanultuk, hogy amikor még az ember nem is létezett, a szárazföld egyben volt, aztán vándoroltak, és szét váltak egymástól.

És hogy mi lesz?

https://www.youtube.com/watch?v=hos7w8xrcEs

December 29. kedd (2)

Hű! Ma fél négykor ébredtem, a telefon ébresztésére. Mindjárt fel is akartam írni a kéménybe, hogy megesett velem ez a csoda. Sajnos Csaba is fel volt. Azt mondta kettőkor ébredt és azóta nem tud visszaaludni. Nem kelt fel, azt mondta megpróbál még aludni.

A szédülésem elmúlt, viszont a hasam úgy feszült, mintha kövekkel rakták volna tele, mint a farkasnak a mesében. (Szegény farkas!)  Tegnap este már vettem be dipankrint, ittam szódabikarbónás vizet, de hatástalan volt. Reggel ittam hát egy adag Leavolac szirupot és főztem egy adag gyógyteát. Vacak íze van.

Attila akkor hívott, amikor éppen krumplit hámoztunk Tamással nagy egyetértésben. Meg is főtt egyébként, mire Atikámmal elindultunk vásárolni. Domit most nem hozta, mert tegnap este hányt a fiatalember. Mondtam is a fiamnak, hogy nagyon gyanús nekem az a mekis kaja, mert mi is betegek voltunk. Tamás azt mondta a krumplinak szappan íze volt.

Szerencsére Attilának már jobb a gyomra. Rábeszéltem, hogy vegyen be aktív széntablettát. Ha csak 1-2 szemet vesz be, az nem fogja meg, de a bacikat összegyűjti. Kicsit félek, mert a pilinyi nagyapjának is gondjai voltak a gyomrával és sokszor öröklik az unokák a nagyapák, nagyanyák betegségeit.  Az a gyanúm, hogy inkább az a sok idegeskedés okozott neki gyomorproblémákat, amin az utóbbi hetekben keresztülment. Július 31-én jöttek haza egy három hónapos német munka után, és azóta nincs munkája. A magyar vállalkozó, azonnal felmondott nekik, mert tudták, hogy egy hónapig biztosan nem lesz munka. Aztán szeptemberben jött a vírus és azóta nem tudtak vissza menni. A háromhavi munkanélküli régen lejárt, a segély 22 ezre meg tudjuk mire elég. Az eddig összespórolt pénzük elfogyott és még a biztosítást se tudják fizetni. Az anyagi gondok, a megbecsülés hiánya megviselik a lelket, ami aztán testi tüneteket produkál. Mindez rám is nagy hatással van.

Este vacsora után megint kidőltem. Ezek az étkezés utáni iszonyatos fáradságok azt jelzik, hogy valami nagyon nincs rendben az emésztéssel. Most hová forduljak? Telefonon mondjam el az orvosnak? Aztán mi lesz? Attila se kapott szakorvosi beutalót a nyelési nehézségekre a múlt héten, mert nem volt orvos. És egyébként sincs kedvem az ún. egészségügy közelébe menni. Én betegségügynek hívom, annyira el van hanyagolva.  Én elhiszem, hogy vannak magánklinikák, ahol világhírű az orvoslás – ezt hangoztatja a miniszterelnök (vakkacsa) nagy hanggal -, de azt mi egyszerű emberek nem tudjuk megfizetni. Azt nekik találták ki, akiket egyébként mi fizetünk.

December 28. hétfő (3)

Lett végre internet. Olvastam a híreket. Lehet kár volt. Azok a legboldogabbak, akik nem is tudják, mi zajlik körülöttük, csak élik csöndes hétköznapjaikat és nem látnak a szomszéd házon túl.

Megérkezett az első adag koronavírus vakcina szállítmány a Pfizer által mRNS technológiával kifejlesztett. Ennek az alapjait Karikó Katalin dolgozta ki. Jelzés értékű, sajnos nagyon jellemző hazánkra, hogy ez a Kati a rendszerváltás után munkanélküli lett és arra kényszerült, hogy külföldre költözzön a családjával. Ott aztán elismert kutató lett, most Nobel díjra javasolják. Azt nyilatkozta, hogy ha akkor itthon marad, egy középszintű kutató maradt volna. No, szép! Mármint a magyar vezetőinkre nézve!

Az orosz vakcina is megjött. Háromezer emberek próbálják most ki.

A 24-én megszúrt fiatal rendőr hála az Égieknek már jobban van. A támadóját lelőtte a rendőr járőrtársa. Tragikus Szent este volt ez néhány családnak.

Aztán azt is olvastam, hogy az államháztartás hiánya az év végére meghaladja a 4000 milliárdot, miközben a költségvetési törvény csak 367 milliárdot engedélyez. Mi van? De hiszen ez több mint tízszer több! Ilyen költekezésre még nem volt példa országunk történelmében. Mire költötték ezt a két szám közötti különbséget, amit valahonnét kölcsön ként vettek fel? Hát az egyházakra, a sportra, a határon túli alapítványokra, a fidesz vezetésű önkormányzatokra.

Március végén létrehoztak egy gazdaságvédelmi alapot, ami kasszában volt 923 milliárd forint, ám Karácsony utánig 4050 milliárdot költöttek belőle. A kettő szám különbsége a felvett hitel. Ebből a gazdaságvédelmi alapból fizettek 33 milliárdot a labdarúgó utánpótlás nevelésre, 43 milliárdot stadionokra, 16 milliárdot a budai vár üzemeltetésére, 250 milliárdot az állami cégek (értsd: bankok) feltőkésítésére. Ezért aztán nem jutott a kisvállalkozások megsegítésére, a munkanélküli járadék 3-ról 6 hónapra való meghosszabbítására, a családi pótlékemelésre, és a vírusban megbetegedettek 100 %-os táppénzére. Ami valódi gazdaságvédelem lett volna.

Hogy ezek után milyen volt a napom lélektani szempontból, azt gondolom, nem kell részletesen ecsetelni.

Hajnalban megfőztem a levest, aztán visszafeküdtem. Utána minden más szokásos tevékenység kicsúszott a megszokott rendből. Dél körül érkezett Attila Dominikkal és mentünk Etesre. Vittük a disznóságokat anyának, meg a kocsonyához való húsokat.

Csaba és Dominik jót játszottak a szobában. Mi meg beszélgettünk, meg feljavítottam anya krumpli salátáját, mert kispórolta belőle a majonézt és csodálkozott, hogy nem olyan, mint, amit én szoktam neki készíteni.

Attilának negyedik napja fáj a gyomra. Ez aggasztó.

Hazafelé jövet Domi addig nyöszörgött, amíg nem kapott mekis menüt. Én is vettem egy nagy adag sült krumplit, aminek a nagy részét Tamás ette meg estefelé, mert valahogy olyan furcsa volt, hogy végül nem volt kedvem megenni. Mindkettőnknek megfájdult a gyomrunk. Tamás lefeküdt és is, de én életemben csak egyszer szédültem ennyire, amikor anyáék a kórházból hazahoztak valami hányásos-hasmenéses vírust és az egész család megbetegedett utánuk. Anya már a kórházban beteg volt, de haza engedték őket. Apa is élt még és a rehabon voltak két hétig.

Ma este csak úgy tudtam a fürdőbe kitámolyogni, hogy mindkét kezemmel kapaszkodtam.  Szűk, kik madárkalitka panelünkben ez nem volt nehéz.

December 27. vasárnap (4)

Háromkor keltem. Ó! Jó ez így! Pont van elég időm ahhoz – gondoltam -, hogy feltegyem a közösségi oldalra azt a két hiányzó napot, amit még tegnap begépeltem. Csakhogy nem volt internetünk. Maradt a naplóírás, meg a játék. Aztán bepakoltam a ruhákat a disznótorra, meg Csabának a szokásos reggelijét, a hagymadarálót és Vica ajándékát. Hatóra előtt meg is érkezett értünk Vica.

Azt mondják a mozgás egészséges, meg, hogy öröm is. Ma ezzel mégis vitatkoznék. Estére, mintha a legsúlyosabb földből gyúrták volna a lábaim. Úgy vonszoltam föl magam az első emeletre. Tamás is. Mondjuk ő már tegnap este is sántított, amikor Csaba véletlen a térdének lökte a forgószéket. Ma meg szinte egész nap a katlanok mellett ácsorgott. A zsír sütésénél délután már időnként felváltottam, hogy üljön már le egy kicsit, mert láttam a tartásán, hogy összecsuklani készül.

A szuperkényelmes sportcipőm estére szűk lett. Komolyan olyan érzés volt, mintha a lábujj körmeim estére hatalmas karmokká nőttek volna.

Hazafelé jövet, mintha porcukorral hintették volna be a tájat. Végre esett egy picike hó.

Nem kellett altatni minket.

December 26. szombat (5)

A hajnal azzal telt, hogy pótoltam a naplóm hiányzó részeit. Begépeltem. Aztán feltettem az eoldalra. Enikő kézirat az emberhez oldalára, az anyukám naplójában az összes megtalálható együtt. Ezt aztán megosztottam a Bódi Ildikó írói oldalamon. Mondjuk, lehet, mindhiába, mert azt olyan kevesen látogatják, hogy jó, ha heti 5-6 ember látja. Nem tudom, nem néztem utána, hogyan és mennyiért lehetne hirdetésként kezelni. Pénzem arra nincs, hogy az oldalt reklámozzam.

Sütős reggelit kellett készítenem. Ez füstölt szalonnából, kolbászból, sonkából, több esetben tojásból áll, rápirított trappista sajttal. Most két adag készült, hogy Tamásnak is legyen. Végre itthon van és pihen. Az utóbbi hetekben már minden ízülete fáj, annyit dolgozott.

Reggeli után eltüntettem a mosatlan edényeket, hogy legyen hely a tortakészítéshez. Holnap lesz Vica születésnapja, és szereti a mák tortát. Attila rendelt ugyan tortát a kézműves cukrászdából és annak persze álltam a felét, de azt már 23-án el kellett hozni az ünnepek miatt. Mégsem járja, hogy a vasárnap esedékes születésnapon ne legyen tortája a menyemnek!

Míg sült a tészta összegyúrtam egy pár fasírozottnak valót, és hogy változatos legyen a köret bulgurt készítettem mellé. Tegnap krumplipüré volt. Szerettem volna hagymásat, de a szárított hagyma dobozza alján csak néhány szem csörgött, Tamás szereti és nasiként megdézsmálta. Megfenyegettem, de kinevetett.

Csaba tanult is. Ma is. Mindegy, hogy szünet van, hogy ünnepek vannak, az én autista fiam tartja a napi rutint, hiába is próbálom lebeszélni, abból általában csak vita keletkezik.

Egyébként a fiúk valódi szabadságot vettek ki, szinte semmiben nem segítettek. Hazudok. Amikor tettek egy kört séta gyanánt a lakótelepen, akkor elvitték a szelektívbe a műanyagokat. A testem segítségével bosszút álltam és két és fél órára kidőltem ebéd után. Valamikor aludni is kell.

Délután pótoltam az elmaradást és elkészítettem a tortához a krémet. Soha többé nem veszek hulalát, és spáros fehér csokit. Már Enikő is megmondta, hogy csak az OKÉ habmester és a Milka csoki a jó. A krém így ehető lett, de nem olyan finom és krémes, ahogy az szokott, ha normális alapanyagok vannak. Egyszerűen sehol nem kaptam a fenti hozzávalókat.

A mosogatás estére maradt, de akkor aztán torony lett. Kettő is, mert elfogyott a káposzta meg a mákos kifli is, ebbe segítettek a család férfi tagjai is, mármint az étel eltüntetésében.

Holnap kora reggel indulás. Vica jön értünk. Vettünk felesben a gyerekekkel és Józsival egy hízót. Annak a tora lesz. Ezzel el is fogy a nyeremény, amit Csaba ért el, de vigasz nekünk, hogy egy darabig lesz hús a fagyasztónkban.

December 25. péntek (6)

A hajnal már ismerős. A fájdalmas kézzsibbadás lassan rendszert csinál látogatásaiból. Óvatosan osonok, ne zörgessem fel anyát. A kávé is lefőtt. Egészen zajosnak tűnt a mély csendben. Fülelek. Anya nem ébredt fel rá.

Négy óra tájékán, amikor már elolvastam pár szörnyű visszaélést a hatalom részéről, hozzászólásokat a végtelen türelmű és pluszban persze birka népről, valamint a karácsonyi üdvözletek garmadáját, visszamentem az ágyamba.

A saját zokogásomra ébredtem. Ismeretlen energialényekkel beszéltem, akik közölték velem, hogy hiába vágyakozom, hiába is jó nekem arról álmodni, hogy Enikő visszajött, hogy nem is halt meg, többé még álmomban se jöhet hozzám.

Élni kell. Így is. Akárhogy. Az itt maradt élőkért és én éltem, tettem a dolgom, ma is, mint minden áldott nap és úgy éltem, hogy senki ne vegye észre a lelkem egy darabja a kislányommal halt. Csak este bőgtem el magam, amikor Attila átküldött két fotót Enikő emlékművéről.

2020-karacsony-eniko-emlekmuve-sotetben.jpg 2020-karacsony-eniko-emlekmuve.jpg

Attiláék dél körül jöttek, volt megint ajándékozás. Nevetés, öröm. Délután anya hajthatatlan volt. Vica hazavitte. (Este felhívott és azt mondta nem akart nekem teher lenni, látta, hogy nagyon fáradt vagyok. Lám-lám, ilyenek az édesanyák.) Attila és Dominik itt maradtak addig. Aztán este hazafelé menet betértek a temetőbe és lefotózták a sírt.

Ilyen az élet. Öröm-bánat, vidámság-szomorúság. Az ellentétek egységében létezünk.

dsc01819.jpg

dsc01791.jpg

dsc01827.jpg

dsc01808.jpg

December 24. csütörtök (7)

Az este beáztatott füstölt húsokról reggel leöntöttem a vizet, amit nagyon jól tettem, mert az ünnepi gazdag káposzta levesbe egy csipetnyi sót se kellett tennem.

A csokiba mártott és kókuszreszelékbe meghempergetett süti bosszút állt a nagy törődésem miatt (vagy a sütőm únta meg, hogy a napokban nagyon sűrűn zaklattam?) gumis lett. Pedig a tojás sárgáját becsülettel habosra kevertem, a fehérjét is kemény habbá vertem, mégse lett buborékos a tészta. Még szerencse, hogy a bejgli kiváló lett és ez ellensúlyozta a kudarcom.

Itt van anya és ez nekem a nyugalom. Bár őt zavarja, hogy körbe járom, meg, hogy kicsi a hely nálunk és lassúságával akadályoz engem. Hiába mondom neki, hogy téved. Nem hisz nekem.

                                  dsc01728.jpgdsc01777.jpg

Az ünnepi vacsora jó hangulatban telt, bár voltak könnyes pillanatok is, főleg akkor, amikor Enikőnek adtam át az ajándékait, hiszen ő az a családban, akinek még bőven itt kellene lenni.

Kimondhatatlan, mert nincsenek szavak.

December 23. szerda (8)

Tegnap reggel gondoltam egy merészet, ha már Csaba nyert egy kis pénzt a lottón és lerobogtunk a városközpontba és vettünk egy tévét Attila volt szobájába. Ott fog aludni anya és legalább rendesen tud majd tévézni. Az utolsó darab volt az olcsónak számító negyvenötezresből. A régi tévé ugyan még működött, de a színeit már elvesztette, illetve hazudok, mert volt még rajta egy szín, mindenki Shrekre, a nagy, zöld ogrere hasonlított, ami a színét illeti.

Kora reggel, ami másnak a hajnal, bedagasztottam a pogácsatésztát és mire Attila telefonált, hogy érkezik anyával, már kisült a második tepsivel is. A kocsiban reggeliztek belőle még langyos volt. Mentünk egyenesen Enikőhöz. Legyen nála is Karácsony, ott ahol az ő emlékét őrzik a kövek.

Aztán egy kis piacozás után a virágos Katihoz mentünk, mert Attila Vicának virágot vett a névnapjára.

A magam szokása más. Én Vicát augusztusban köszöntöm, amikor Dominiknak van a névnapja, mert a kis menyem december 27-én született és név- meg születésnap plusz a Karácsony. Szóval minden egyben van neki (három az egyben) és megegyeztem vele, úgy három éve, hogy számomra az ő névnapja augusztusban lesz. Nevetve elfogadta az ötletet.

Hazaérve gyorsan csináltam egy könnyű zöldséglevest, mert Csaba el sem tudja képzelni, hogy ebédre ne legyen leves is (nagyon ritkán, amikor az apjával Budapestre utaznak a szemészetre, azért elfogadja).  Azután nekifogtam a túrós lepény és a diós bejgli sütésének. Mákosat nem sütöttem, azt küldött Vica és egyébként is a Szent esti vacsora nálunk mindig mákos kifli és a mákból éppen elég annyi.

Itt van anya és ez nagyon megnyugtató, mert most nem súg a fülem, hogy szegény távol van tőlünk, Etesen egyedül.

December 22. kedd (9)

Már nem szeretem a valóságot. Legjobb lenne egy tündérekkel teli mesevilágba költözni, ahol a jóság a természetes, nem pedig az irigység, ahol, ha valaki valami téveset mond, annak nem keresik elő az őseit és nem szedik le róla a szenteltvizet is és nem alázzák porrá, hanem szeretettel megpróbálják tanítani.

Éjfél alig múlt, amikor teljesen éber lettem, de előtte már kétszer fel voltam, de nem keltem, mert Tamás még a számítógépnél ült. Aztán hajnali háromkor visszafeküdtem, miután próbáltam az Univerzumtól, melynek mind részei vagyunk, egy kis erőt, lelkesedést lehívni, mert az olvasott hírek lenulláztak. Ő bennem, én benne. Ó Teremtőm! Nem ilyen világra szerződtünk! Nem akarom elhinni, hogy leszületés előtt én ebbe beleegyeztem! Hogyan lehetne jobb? Kicsi vagyok. Egy porszem. Hol van mellőlem a többi kis porszem? Csak, hogy össze tudjunk állni egy naggyá! Hány emberéletet akar még a telhetetlen sátánküldött? Hová vezet ez az esztelen és erkölcstelen pedofillá változtatott mesterkélt világunk?

December 21. hétfő (10)

Nyáron, aki tehette, kitombolta magát a tavaszi bezártság után. Utána jött ismét a felezés, amikor fél emberek járták az élet útját. A világ, amit ismerünk (a nagy egész kb. 4 %-a) kémiai elemekből áll. Ami fél, az ugyebár nem egész. A rendkívüli helyzet az meg a renden kívüli. Megegyezhetünk? A közös kasszánkhoz olyanokat engedtünk, akik visszaélnek ezzel. A rendkívüli helyzet és a fél emberek csendre intve, és van, aki még örül is ennek, mert félelmében annak örül, hogy van, aki egy szent és őt megvédi. Kikel magából és letorkol, amikor az igazságot megmutatni próbálod neki. És persze te vagy a rossz.

Szigorítás kell, aztán egy kicsit lazíthatsz, amikor már mindenki tudja, hogy jön a tűréshatár. Aztán megint jöhet a szigor és fű alatt olyankor ők már bármit elkövethetnek. Leginkább éjszaka és ünnepek alkalmával, amikor nem figyelsz.

Jönnek a vakcinák. Jöhet a kínai (a szandáljuk két hónapig bírta, a papucs talpa papír volt) meg jöhet az orosz (a tudósuk meg véletlen kiesett a tizennegyedikről, de voltak rajta kés szúrta sebek is, de mindez csak a véletlen műve, ja és tavasszal 3 orosz orvos már elhunyt véletlen balesetben, akik szólni mertek a védőfelszerelés hiányosságai miatt), bár az Unió elfogadta az amerikait. De mit nekünk Anglia, ahol már oltanak, hiszen ott már a covidnak egy új mutánsát is megtalálták. Hány mutáns lehet még? Mi vagyunk a Petri csésze. Mi tenyésztjük ki őket. Lehet, egy napon megtanulja a mi kommunikációnkat és felfedezzük, hogy ő a másik értelmes lény a Naprendszerben, amit száz éve kutatunk.

A mi kis bezárt világunkban persze nem történnek ilyen furcsa és nagy dolgok. Szinte egész nap itthon voltunk. Csak délután rendeltünk a pékségben kenyeret csütörtökre, és mentünk be az élelmiszer boltba. Ott aztán kialakult egy kis vita Csabával, aki szerint nem figyelek rá, mert valamire nem reagáltam. Pedig már számtalanszor megbeszéltük, hogy a boltban csak a vásárlásra figyelek és nincs egyéb, mert sokszor megesett velem, hogy rá figyeltem, az ő világára, amit elém tárt és úgy jöttünk ki a boltból, hogy elfelejtettem megvenni, azt, amiért bementünk. Aztán megállapodtunk, hogy a bolt tabu az autista gondok megbeszélésére, amit a fiatalember rendszeresen elfelejt.

Nem tudom már eldönteni, hogy a kialakult zavaros és fejetlen országhelyzettől vagyok-e állandóan fáradt és szétszórt, vagy ez már az öregedés jele.

December 20. vasárnap (11)

Ma kivettem egy fél szabadnapot. Furcsa volt ez a nagy semmittevés. Csak egy kis húslevest főztem, délután meg egy kis kevert tésztás cseresznyebefőttes sütikét az édesszájú családnak. Egyébként neteztem, meg tévéztem, ami végül átment külső vincseszterbe, mert a tévéműsorok az agyamra akartak menni. Harmincéves filmek, melyeket már vagy tizenötször láttunk, megspékelve tolakodóan hangos némelykor gyomorforgató reklámokkal. Ki nem állhatom a prosztata problémákra adott gyógymódokat, annál is jobban utálom a női problémák titkainak felfedését. Ezúton is szót emelek az ilyen irányú reklámok ellen és tájékoztatom az illetékeseket, hogy nem nézem a műsoraikat.

Mivel hajnali kettőkor megint fájdalmas kézzsibbadásra ébredtem, ebéd után aludtam egyet. Most már rendszeressé vált, hogy a 24 órás napjainkat hat részre bontom.

December 19. szombat (12)

A helyi közlekedés (aminek a támogatását meg akarja szüntetni jelenlegi kormányunk, mondván ez eddig sem volt számára kötelező – no, hogy ezt melyik felsőbb hatalom mondta ki, azt még nem tudhatjuk) úgy viszonyul a távolsági járatokhoz, mint az én műbillentyűm az amerikai űrrepülőgépekhez… elméletben. Valami van… de nem az igazi. Fél hétkor irány a helyi busz, aztán másfél óra múlva indulhattunk is a helyközivel Etesre. Van másik helyi is később, de azzal vagy elérjük a távolságit, vagy nem, mert városnéző busznak hívom, kimegy Somlyóbányára (de utálom azt a helyet! És félek is tőle) és minden a körülmények pillanatnyi alakulásától függ.

Elütjük az időt a piacon a nézelődéssel, ami legtöbbször szörnyülködésbe torkollik. Ezerkétszáz a petrezselyem, négyszáz a répa és a zeller is. Az öt százalékos hús ezernégy. Minek csökkent itt az áfát-ja?

Vettünk jegyet a jegypénztárba, mert ugye a buszvezetőnél csak akkor, ha az utolsó pillanatban esik be az utas és indulni kellene.

Reggeli készítés után ebédfőzés következik. Elcsípek a pörkölthúsból pár szeletet, mert Dominik is jön majd Vicával (Attila most segít az apósának, ezért nem láthatom őt) és az én unokám valamiért nem szereti a pörköltet. Aztán kiderül, hogy a rántott hús se kell neki. Bepakoljuk, haza viszik. Míg nem érkeznek és az ebéd is készülődött, a gázra bízva és az időre, addig leszedtem a hálószobában a függönyöket és kéz között kimostam őket. Rövid szárítgatás után félig vizesen visszacsipeszeztem őket, míg Vica levitte anyát a temetőbe, és Csaba meg fakockákból tornyot épített, hogy aztán Dominik nagy élvezettel lerombolhassa.

Este aztán olvastam a közösségi oldalon, hogy Dr. Czeglédy Csaba pert nyert a TV2 egyik tájékoztató műsora ellen. Most a szolgáltatónak egymilliót kell fizetnie, mert a bíró nem tudta elfogadni az érvelésüket, miszerint „… a valótlan állítás lényegében tévedés…” „… a közlésük nem alkalmas a felperesről kialakult kép negatív irányú befolyásolására…” Azt híresztelték ugyanis velünk, a jónéppel, hogy az ügyvédet, azaz Czeglédyt 6 milliárdos csalásért ítélték el. Ha én vállalkozó lennék, egy fillérnyi megbízást se adnék ezeknek, hogy a termékemet reklámozzák, hiszen ezzel az érveléssel azt állították, hogy az ő műsoraikat a kutya se veszi komolyan, vagyis kevesen nézik őket és ők se hisznek nekik. Vagy tévedek? Előfordult már néha.

December 18. péntek (13)

Hétkor lebuszoztunk a piacra Csabával. Nem szeretem a vásárlásokat az utolsó napokra hagyni. Egyszerű nálunk minden Karácsony. Nincs nagyzolás soha. A káposzta nálunk családi hagyomány. Régen a szüleim mindig hizlaltak disznót és általában úgy időzítették, hogy Karácsonyra mindig volt füstölt csülök és kolbász is a káposztába. Ma is ezt a hagyományt követem, kivéve persze a disznót, amit nem mi hizlalunk. A kifli és a tej az, ami még hiányzik, de azzal óvatos vagyok. Az egyik túl száraz lehet csütörtökre, a másik meg megsavanyodhat, így azokat csak a jövő héten fogom megvenni. Majd kocsonya is lesz, de az csak Karácsony és Szilveszter között.

Néhány ajándék még hiányzott. Azt is megvettem. Aztán mentünk a lottózóba. Gondoltam majd felveszik a jegyzőkönyvet, ezért nem Csabát küldtem a pulthoz, de semmi ilyesmi nem történt, a hölgy azonnal kifizette a nyereményt. Ebből aztán lett egy jó tízperces vita, mert Csabának azt mondtam, ő fogja a nyereményt felvenni, és a lottózóból kifelé jogosan reklamált, hogy ez most nagyon megváltozott. Mondtam neki, hogy én magam is elcsodálkoztam. Nem gondoltam, hogy azonnal kifizetik.

Ma rakott kelt készítettem. De egybe megfőztem a rizst a darált hússal, mert sokszor volt már, hogy a gázon a lábosban a rizs nem mindenhol főtt meg. Újítottam hát és nagyon finom lett.

Ebéd után megint elaludtam. Valamikor aludni is kell. Most már napok óta hajnali egy és kettő között felébredek, és nem tudok vissza aludni.

Aztán mentünk angol órára délután. Vonszoltam magam. Inkább aludtam volna még. Csak ne lennék folyamatosan olyan fáradt, mint voltam annakidején, amikor még volt föld, amit meg kellett művelni. Mert mostanában mindig olyan fáradt vagyok, mint aki egész nap a földeken kapált.

Mivel ilyenkor, amikor angolórára megyünk, későn érünk haza, ma nem tornáztam. Egyébként az a délutáni programunk, hogy húsz perc közös torna után és vacsorát készítek, Csaba meg még tart egy jó háromnegyedórás edzést magának.

Este aztán úgy aludtam el, hogy kértem az egészséget a Végtelen Univerzumtól, (másra most nem is nagyon számíthatunk) és megköszöntem, hogy segített rajtunk.

December 17. csütörtök (14)

A gyakorlati héten ma kellett menni utoljára Kazárra. Zsófi nem jött a busszal. Hiányzott, mert szeretek vele beszélgetni. Gondoltam ismét Dávid hozza majd.

Csaba megtervezte a falvédőt, azokból a fonalakból, melyek tavalyról megmaradtak a műhelyben és azokból, melyeket én vittem itthonról. Már van vagy másfél éve, hogy megvettem látatlanban egy csomó maradék fonalat egy asszonytól. Rettenetesen szúrós fonal. Csaba már szőtt belőle tarisznyát, de nem tudja használni, annyira szúr az anyag. Falvédőnek még jó lesz.

Piroska megmutatta neki, hogyan kell a rozmaringos mintát szőni, ezt a mintát tervezte bele a falvédőbe.  A színek adottak, ebből kellett gazdálkodnia.

Attila ma volt laborba, de a nyelési próbára nem fogadták el neki a háziorvos beutalóját. Fel kellett mennie a kórházba az első emeletre, hogy szakorvosi beutalót szerezzen, de orvos másfélóra elteltével se érkezett, Attilának meg mennie kellett Dominikért, ezért az egészet ott hagyta. Egyáltalán nem örültem neki, hogy ebben a vírushelyzetben a kórházban időzött, ahol a legtöbb fertőzést el lehet kapni. Nem értem, hogy ha már több százan halnak meg naponta ettől a kis nyavalyástól, amit szemmel nem láthatunk, akkor miért kényszerítik arra az embereket, hogy órákat várakozzanak egy beutalóra a legveszélyesebb helyen. Rossz emlékeim vannak az első emeletről, pedig akkor nem volt vészhelyzet, de úgy tűnik vírus ide, vagy vírus oda a szokása ott az orvosoknak, hogy szeretik, ha a betegek sok-sok órát várnak rájuk. És ne mondja senki nekem, hogy elfoglalt volt, amikor én vártam rá, mert láttam, ott sétálgatott és csevegett egy másik orvossal a folyosókon. Mégis négy órát vártam arra, hogy méltóztasson megérkezni a rendelésre.

Most meg nem elég a covid 19 még a kórházi fertőzések is szedik az áldozatokat. El sem tudom képzelni, mi lenne itt, ha nem lenne európai színvonalú az egészségügyi ellátórendszerünk!

Iszonyú, ami ebben az országban folyik! :’(

December 16. szerda (15)

Alig aludtam. Talán úgy három órát. Az ágytakaró javításán járt az agyam. Felhívtam Piroskát, amikor már a fotókat elküldtük neki és elmondtam, hogy mi az ötletem, mit szól hozzá. Jól gondoltam. Pót szálakat kell a merkelő tűvel beszőni. Így a két kibújt szál helyett már négyet kellett alátűzni a szemek alá. Egész nap ezt csináltam. Csaba az asztali állványon felvetett lábtörlőt szőtte helyettem, mert egy percig nem tud úgy ülni, hogy valamit ne csináljon. Reklamációjára, hogy akkor most ő mit csináljon ezt tudtam hirtelen kitalálni, miután már megtanítottam neki, hogyan kell javítani és eldolgozni a hibákat.

Később megérkezett Erzsike és hozott felvetőfonalat. Akkor befejeztük a felvetést is, hogy a falvédőnek meg legyen az elvárt szélessége. Utána már ezzel is volt dolga Csabának. Kötöző sor és előszövés megtörtént.

Délután ismét szerencsénk volt, nem kellett kigyalogolni a buszváróba, buszra se kellett várni, mert Dávid eljött autóval Zsófiért és behoztak minket a városba. Hálás vagyok nekik a szívességért! Köszi! heart

A Vásártéren szálltunk ki az autóból és egy hirtelen ötlettől vezérelve, betértünk az ottani lottózóba, hogy ha már úgy is vásárolunk a kis boltban, akkor a lakótelepünkre érve, már egyenesen haza tudjunk menni. Délután már nem sok kedvem van bárhová is menni. Alig várom, hogy hazaérjünk. Elvégre már hatvanegy vagyok és a szívem műtve, a pajzsmirigyem meg megbolondulva. smiley

Aztán este… olyasmi történt, ami még soha nem történt meg velünk. Csabának hat találata lett a skandináv lottón. Egy szám meg mellette. Akkor, ha nem megy mellé az az egy szám, a nyeremény kétszáz millió körüli lett volna. A fotón jól látható, hogy miért mondtam, hogy ebben a szerencsében volt egy „b@a meg” is. smiley

Az, hogy az elmúlt pár hét második legkevesebb összegét nyerte (218 ezer), az már a szegény emberek szerencséjét mutatja. A szerencse úgy látszik mindig óvatos, nehogy nagyon elkényeztessen bennünket. Leszokhatna róla. smiley

Persze nagyon örültünk, összeölelkeztünk. Tamás is én is megpuszilgattuk az ügyes kezű fiunkat és megköszöntük a Végtelen Univerzumnak is, hogy szép Karácsonyt alapozott meg nekünk, legalábbis anyagiakban. Így már az ajándékokra, vásárlásokra, nem lesz gondunk. heartsmileyheart

 

December 15. kedd (16)

Azon töprengtem, hogy hogyan kellene megvédeni magam. Mert meg kellene. Nem mindig vagyok elég erős, hogy a hozzám elérő híreket ügyesen lepattintsam.  Hogy ne érintsenek meg egy bizonyos szinten, azt persze nem szeretném, mert a közöny, az a fásultság egyik fajtája, és arra a szintre nem szeretnék eljutni. A hitet kell megvédenem magamban és a reményt. Arra szükségem van. Az ember csak kapkodja a fejét, mert már felsorolni se tudja, hogy országunk vezetői mi minden bűnt követnek el, ellenünk.

Az egész egy mesterségesen előállított katyvasz. Hazug információbőség, amely oly messze van az igazságtól, hogy hidat hozzá tervezni sem lehet. De a szakadék ott van az életünk más területén is. A luxus és a mélyszegénység között, az erkölcstelen élet és a becsület között. Nem tudhatom, hogy mások hogy vannak ezzel, de nekem ettől olyan érzésem van, mintha bezártak volna egy sötét, nyirkos, dohos pincébe, és hiába verem a vasajtót.

Ma ismét vendégünk volt a tanműhelyben. J. Ildikó látogatott meg minket a szakmai tanárnő. Tőle is sok-sok jó tanácsot kaptunk, ahogyan tegnap P. Piroskától. Jó volt!

Csabával elkezdtük merkelőtűvel áthúzni a takaró hátul maradt szálait az anyag alá. Egy óra elteltével görcsöl a kéz, meg zsibbad. Már káprázik a szem a tű villogásától. Pihenésképp felvetettünk egy állványt, de kevés lett a felvetőszál egy 60 cm széles falvédőnek. Nem volt bent Erzsike, aki adhatott volna anyagot a folytatáshoz, ezért elkötöttük és folytattuk a tisztázást.

rozmaring-szovese-kozben-en-az-elozo-muvel.jpg

Műszak végén vettük észre, hogy vannak szálak, melyek a színén kibújtak. El nem tudtam képzelni, hogyan lehetséges, hogy elszakadtak. Pedig lehet. Vagy gyönge volt, az anyag, vagy véletlenül elvágtuk az egyik szemet. Holnap kerül vallatásra az ágytakaró. Addig ismét gyötörhetem magam, hogyan lehet ezt kijavítani. Megírom Piroskának.

Délután Attila jött értünk Dominikkel. Itt voltak velünk egy-két órát. Már egy hete nem láttam az unokámat. Nagyon hiányzott a csacsogása.

December 14. hétfő (17)

Hatkor jött a busz. Irány a jegypénztár a pályaudvaron, mert még be kellett mennem dohányért, és ha a végállomáson száll fel valaki, akkor a busz vezetője nem adhat jegyet. Ha máshol száll fel a buszra az ember pl. ahol szoktunk máskülönben a Vásártéren, akkor kaphatunk jegyet a buszon is. Mindez lehetne vicces is, ha a Bödöcs Tibor adná elő, de őt most nélkülöznünk kell. Igaz soha nem találkoztam vele személyesen, csak a tévéből ismerem, mert a férjem imádja a humort, csaknem annyira, mint a sci-fit. Ez a mostani állapot kedves neki, mert a világunk a sci-fi és a vicces (sokszor fekete humor persze) között ingázik.

Alig bírtam kivárni, hogy Csaba megreggelizzen. Már hét előtt Kazárra értünk. Első az étkező, ott Csaba megreggelizik, és fél nyolcra kell a műhelybe érnünk.

Piroska, a mesterünk is megérkezett és lekerült a keretről a szőttes. Szorongva figyeltem Piroska minden szavára. Aztán a szabóasztalra terítették mindkét darabot és csodát láttam. A két szél egyezett. Nincs eltérés.

A hatalmas kő, ami egy hét óta a szívemen ült, most nagy robajjal legördült.

Boldogság! Sikerült! Csabának sikerült! J

Az ágytakaró ezzel még nincs kész. El kell kötni a rojtokat, be kell húzni merkelő tűvel a visszáján a fölös kilógó szálakat, melyek a szövés során, fonalcserénél keletkeznek. Azután jöhet majd a két darab összevarrása. Nem kis munka és nem is egy napos.

Zsófi is sokat haladt ma, Piroska szakértő szeme segítette, gyakorlati tanácsokkal látott el minket és ez bizony nagyon kell.

Délután jött Zsófi barátja, szerelme és minket is elhoztak kocsival a városba. Egy busszal korábban hazaértünk. Már javában itthon voltunk akkor, amikor más esetben még a Pécskőnél álldogálunk, hogy jöjjön a helyi járat.

Ez egy csodás nap volt! Köszönet jár minden résztvevőjének és természetesen az végtelent rendezőnek is!

December 13. vasárnap (18)

Nyitás után pár perccel már a boltban voltam. Szerencsére nem én voltam az első, vagyis nem lehet buzgó háziasszonynak nevezni. Előtte már megsült Csaba és Tamás reggelije. Mégis ügyes voltam. J

Aztán főztem. Annyit, hogy hétfőn is nyugodt legyek, hiszen holnap kezdődik a gyakorlati hét és én nagyon várom. Főleg azért, mert kíváncsi vagyok, hogy ha leszedjük a keretről Csaba ágytakarójának második felét, akkor mit mutat a kettő együtt. Azt mondták a szakemberek, hogy amikor a szőnyeg lekerül a keretről és pihen néhány órát, akkor össze fog húzódni akár még két centimétert is.

Mivel a hajnali kettő szólított ki az ágyból délutánra már nem igen tudtam győzedelmeskedni a fáradság felett. Két órára nyújtóztattam az ebéd utáni szokásos negyven perces sziesztám. Kicsit mérges voltam magamra, hogy félórán át nem bírtam arra rávenni a testem, hogy felkeljen. Pedig erősen küzdöttem, hiszen a portörlés még várt rám.

December 12. szombat (19)

Ma a takarításé volt a főszerep. Azt gondoltam: ugyan gyorsan végzek, de aztán rá kellett döbbennem, hogy nem adják azt olyan könnyen, mert ugye elszaladtak az évek és istenhozzád mondhatok a fürgeségnek, hogy már, nem hipp-hopp és nem is ripsz-ropsz.

Tamás dolgozott, ez a szombat ugyanis munkanap volt. Csaba segédkezett, de neki más dolga is akadt. Tanulnia kellett. Kis szorgalmas tündérem!

Már a pókhálózás kinyuvasztott. Első házasságom óta határozottan ellenemre van a pókhálózás, ugyanis egyik névnapomon, amikor szóvá tettem estefelé a férjemnek, hogy eszébe se jutott, hogy felköszöntsön, megfogta a fülem és az egyik sarok felé irányította a tekintetem, ahol ott hegyelt egy aprócska pókháló és azt mondta: ott van a te névnapi ajándékod. Az volt a nap, amikor tudtára adtam, hogy innentől kezdve tő len a földig lóghat a pókháló a lakásban, én ugyan többé egyet se szedek le. Ezt, a mostani, áldott jó ember férjem is tudja, de őt nem igazán érdekli és a pókhálós fogadalmam kénytelen vagyok időnként megszegni, mert hát ugye van egy kifogás, ez már nem ugyanaz a lakás.

Ebéd után volt egy kis szieszta, aztán folytattam tovább a takarítást. Ezúttal a mosásból kikerült függönyök vissza csipeszelése következett. Persze az időjárás ma, egyáltalán nem kedvezett a takarítóknak. Egy percre se sütött ki a nap. Ködös, nyirkos idő volt. A sötétítő függönyt is kénytelen voltam félig vizesen visszatenni. Reggelre megszárad a konvektor melegétől, gondoltam.

December 11. péntek (20)

Délelőtt bolonyai spagettivel és zöldségleves. Elcsíptem kicsit a darált húsból és sütöttem belőle pár darab fasírozottat, amit Attilám is szeret. Jött az én nagy fiam és kimentünk hármasban a temetőbe. Vittünk kis világító házikókat.

Ott álltunk a két fiammal Enikő és Tomi emlékműve előtt. Arra gondoltam, mi lehet azzal a férfival, akit a minap, ott, ahol a fiatalok tragédiája lezajlott (Somlyóbánya-Szilvás), úgy összevertek és megrugdostak, hogy megrepedt a lépe és életveszélyes egyéb sérüléseket szenvedett. Egyik ismerősöm mesélte, hogy a nyakánál fogva rángatták át egyik telekről a másikra és azt ordították, hogy megetetik őt a kutyákkal. Pokoli nap volt, mert elképzeltem, amint a kutyák eszik a lányom és barátja lábait.

Hát nem kívánom senkinek, az ilyen lelkiállapotot!

December 10. csütörtök (21)

Ma anyához mentünk Etesre Csabával, főztem neki, mert a hétvégén takarítanom kell. Utána a Karácsony előtti héten gyakorlatunk lesz és valószínű, hogy mire hazaérünk nem lesz már erőm az őszi nagytakarításhoz.

Este aztán hallottam a hírt…

Mi történt a gyerekeinkkel? Hol követtünk el hibát, hogy egy általános iskolás fiúnak „halállistája” van? Egy fiú hasba szúrta a társát sok más kisiskolás szeme láttára az iskolában. Óriási a baj. Nem csak annak a fiúnak a lelkében. Az egész népünk lelkében.

„Beszélgessünk ma értékekről!”  - emlékeztem vissza arra, amikor a főiskola nyolcadik félévének gyakorlatát töltöttem. A gyerekek egytől egyig csak tárgyi értékeket tudtak megnevezni. Ház, autó, ékszerek, pénz. És ez 2006-ban volt. Azok az iskolások, ma 28 éves szülők, ha nem is mindegyik. Náluk lehet, hogy nem fordul elő többé, hiszen beszéltünk az emberi értékekről, de mi van azokkal a fiatal felnőttekkel, akikkel senki nem beszélgetett a világ dolgairól és magukra hagyva épült ki értékrendjük?

Azok a gyerekek, ott velem szemben, nagyon gyorsan befogadták és megértették, hogy mi a megértés, a segítő szándék, a barátság, a szeretet.  Megértették, hogy az igazi értékek bennük vannak. Aki nem leli fel önmagában az értéket, az kívül keresi, de hiába talál bármit, igazából soha nem lesz boldog és elégedett. Ha nincs, mert szegény volt a családja és ez az ő öröksége is, elveszi. Ha nem tárgyat, akkor elégtételt, a vélt vagy valós sérelmekért.

Emlékszem Enikőm duci kislány volt. Számtalanszor jött haza kisírt szemmel, mert csúfolták az iskolatársai. Ha akkor ő minden ilyen sértésért, kinevetésért elégtételt vett volna, hányan sérülnek, vagy halnak meg? Leültünk és beszélgettünk, hogy feloldódjon benne a feszültség, de soha nem tanácsoltam neki azt, hogy írjon listát és álljon valami módon bosszút.

„Ne nézzél b@d meg, mert te is kaphatsz!” – förmedt rám egy fiatal férfi úgy két éve, aki a barátnőjét a buszon megfojtással fenyegette és én erősen ránéztem. Mentünk épp a 14-es busszal a temetőbe. Arra gondoltam, lehet éppen egy hozzá hasonló ölte meg és vágta le a lábát a lányomnak, mert talán tett egy rosszalló megjegyzést, vagy csúnyán nézett. A temetőbe tört rám az iszonyatos zokogás. Hát ilyen világot álmodtunk magunknak? Ilyet, ahol fiatalok ölik egymást? Gyűlölet van és mérhetetlen harag. Valóban erről álmodtunk?

December 9. szerda (22)

Rendetlen voltam. Ez a nap kiesett. Valami halványan rémlik, hogy délelőtt Csaba felolvasott nekem Tamási Áron Ábeléből, azt megbeszéltük. Lebontott egy darabot az itthon szőtt ágytakaróból, mert kezdett összehúzódni, aztán azt felszőtte. Délelőtt itthon voltunk, mert ugye a vásárlási idősáv! Aztán délután indultunk le a városközpontba. Véletlenül elértünk egy korábbi buszt.

Vettem mécseseket, mert már elfogyott. Szeretem, ha van itthon, és ha megyünk a temetőbe, akkor ne kelljen kapkodni. Igaz majd minden nap itthon is elég egy teamécses a fényképük előtt, meg mostanában meg-meggyújtom az adventi gyertyákat is.

December 8. kedd (23)

Számolom a hónapokat. Ma éppen 104 hónapja, hogy Enikő átment a túloldalra. Nyolc és fél éve abban élek, hogy megölték a lányom és a barátját, de a rend nem egészen tisztes őrei azt mondták a tűzre már az első pár órában, mindenféle bizonyíték keresése nélkül, hogy baleset volt. Aztán bárminemű bizonyítékkal jöttem, kitartottak az állításuk mellett. Annyi szabálytalanságot követtek el, hogy a két kezemen meg se lehetne számolni. De ezt nekem az emberek valahogy nem akarják elhinni. Jobban szeretnek abban a hitben élni, hogy meg vannak védve. Bezzeg, ha egy napon ők is találkoznak majd ilyen hamisságokkal, majd elcsodálkoznak.

Lassan kilenc éve lesz és én még most is egy csodára várok. Vágyom arra, hogy a kislányom 37. születésnapját vele együtt ünnepeljük.

Álmodozom. Ébren. Arról ábrándozok, hogy nyerünk a lottón, veszünk egy olyan nagy házat, amibe minden családtagunk elfér és ott élünk boldog békességben.

Olyan jó álmodozni!

Aztán persze szembe jön a valóság a közösségi oldalon, az utcán, amikor minden második házra ki van tűzve a fekete zászló, a boltban az ájulásig magas árak formájában, a postán, ahová csak egyesével szabad bemenni.

Az emberek szemét láthatjuk csak. Lehet, végre meg tanulunk mélyen egymás szemébe nézni és a tekintetekből meg tudni a másik ember hangulatát.

Attila eljött a pogácsáért. Jól kinevetett. Szerencse, hogy nem volt rám mérges. Sütöttem neki két szelet rántott húst. Direkt vettem reggel a boltban, mert sejtettem, hogy úgy érkezik majd, hogy még csak nem is reggelizett. Hihetetlen, hogy anyának és a nagyobbik fiamnak is szólnom kell, rendszeresen egyenek. Nem is értem, hogy az egész családban csak és kizárólag Csaba, az autista tartja be a háromszori étkezést és közben semmit nem hajlandó enni, mondván, vigyáz az egészségére és az alakjára.

Nem mi vagyunk a normálisak, azt kell mondjam.

December 7. hétfő (24)

Gondoltam egy merészet és késő délelőtt nekiálltam tepertős pogácsát sütni. Attilám nagyon szereti. Nem szoktam egyébként sütögetni hétközben, csak hétvégén, hiszen állandóan suliba, vagy gyakorlatra kell járnom Csabával. Most azonban a vírus miatt netes iskola van, ezért megtehettem. Most annyira erős késztetést éreztem, hogy a fiam kedvébe járjak, hogy szinte akaratomon kívül szedegettem elő a hozzávalókat. Aztán mégsem lett frissen evés belőle, mert amikor Attilát be tudta hozni a városba az egyik ismerőse, mi épp a postán voltunk Csaba járadékát felvenni, ami csütörtök óta várta, hogy hozzánk jusson. Az autó pedig tele volt, és arról szó sem lehetett, hogy lejöjjenek értünk.

Csak később szidtam magam, hogy miért is nem gondoltam arra, hogy egy szatyorba felakasztottam volna kívülről a kilincsre. Pedig volt eszembe, hogy lehet, éppen akkor jönnek. Mindig hallgatni kellene az első megérzéseinkre.

December 6. vasárnap (25)

Vannak világpolgárok, akik bárhol képesek élni. Ők azok, akik a jég hátán is…

Vannak, akiknek van szülőhazájuk és van hazájuk, mely polgárai őket befogadták és kaptak megélhetést, meg jó sok szeretetet, de mégse tekintik igazinak, ha arról van szó, hogy tenni kellene a jobb életért. Simán birkáznak, és a szülőhazába vágyódnak.

Vannak hontalanok, akik sehol a világon nem érzik jól magukat.

Mi ugyan melyik csoporthoz tartozunk? A szülőhazánkban élünk, amelyik igyekszik minden évben a „hétpróba” elé állítani minket. Bár meg van mindenünk, hogy túléljük az adott hónapot, és van otthonunk is, ami ugyan hideg, de van. Szóval éldegélünk, a magunk kis otthonában és nem érezzük magunkat biztonságban, mert akik belőlünk élnek félelemben és bizonytalanságban tartanak minket. Nem könnyű úgy nevetni, hogy állandósult körülöttünk az ember tragédiája. Persze mindig is volt, de valahogy most egészen közel került a tömeghez.

Van minden, ami a napi megélhetéshez kell… bár! Most nincsenek orvosok, akikhez elvihetnénk anyukám. Szédülget. Gondolom, talán a füle alatti görcs nyomja az egyensúlyszervét. Ez régóta ott van. Vettek már belőle biopsziát és azt mondták, ha elkezd nőni, akkor kell vele ismét orvoshoz fordulni. Hová is menjünk?

Most is anyára gondolok. Szinte látom, amint visszamegy az üres lakásba, amikor mi eltűntünk az utca végén. Szinte hallom a süket csöndet, ami a nyüzsgés után fogadta az üres lakásban.

Ez a vasárnap egy fekete vasárnap. Egyik ismerős, aki a lakótelepen élt, szombaton átköltözött a túlsó partra. Férj, apa, nagyapa, testvér volt. A vírussal küzdött, de vesztett.

Elment Pécsi Ildikó is. Róla nem tudom miben halt meg.

Angyallá lett Patrik is, az autista fiatalember, akiről írtam, hogy lélegeztető gépre került.

Mindhárman itt járnak az emlékezetemben, mintha még jelen lennének.

Tudom, hogy létezésünk ezen a bolygón véges, de olyan sűrűnek tűnik most a halál.

Itt vagyunk, aztán hirtelen mindent hátra hagyunk. Megvívjuk a napi kis harcainkat, valamit felépítünk… magunkat is. Valamiről leszokunk… és valami félbe marad, hogy csak emlékezet maradjunk.

Az Univerzum meg végtelen. Olyan óriási ez az ellentét.

A világ végtelen, az élet véges. E miatt az ellentét miatt mondom, hogy nem, és nem lehet, hogy ne legyen más célja az életünknek, mint születés és halál, meg a közte megharcolt élet. Kell lenni ismétlési lehetőségnek, ahol a régiben megtanultakat hasznosítjuk. Csak az újjászületésnek van értelme.

December 5. szombat (26)

Amikor fél négykor felkeltem, még volt a tűzhelyben egy aprócska parázs. Este elzártam, így csak egy darab karton és pár gyújtós kellett, hogy feléledjen a tűz. Hideg volt a hajnal. Amikor lefőtt a kávé leültem és csak írtam és írtam a szövő szakmáról. Majd egyszer, amikor sok időm lesz, begépelem. Sok dolog járt az eszembe. Csaba ágytakarója, a kudarc, Zsófi. Úgy elrohant ezzel az idő, hogy azt vettem észre ideje felvenni a háziasszony szerepem.

Attiláék az apjánál töltöttek most több időt, de egy órát azért Etesen is voltak. Anyát Attila levitte apa emlékművéhez. Anyukámnak az a legnagyobb bánata, hogy már nem tud gyalog lemenni a temetőbe. Nekem is. Megígértettem vele, hogy minden nap sétál egyet, rendesen eszik, és sok vizet iszik.

Gyorsan elfutott a nap.

December 4. péntek (27)

A nagy egész aprócska részeként, mint egyszerű kisember nem értem, hogy miért kell vétózni egy olyan passzust, ami a jogállamhoz köti az EU-s pénzek kifizetését. Ha olyan szabad a média, ahogyan mondják, és senki senkinek nem mondja meg, mit szabad és kell mondani, akkor mitől kell tartani? Ha a bíróságok nem a hatalom és a pénzemberek felé hajolva döntenek, akkor miért is kell a vétó? Aztán valaki a ’40-es ’50-es években működő szervezetek jelszavára hivatkozik, hogy ők is azt mondták, és ezt megismétli, aztán bocsánatot kér. Az ember meg forog, mint a vett malac. Ezt szokta a férjem nevetni, mert ő Vecsésről jött ide hozzánk és ott nem volt ismert ez a mondás. Igen a kismalacot idegen ólba teszik, és ő szépen belakja. Amíg el nem dönti, hol fog aludni, hová fogja helyezni a bélsarát és melyik sarokba fog enni, addig forgolódik csöppnyi óljában. No, ezzel mi is így vagyunk, forgunk az „ólban”, amit kijelöltek nekünk.

Reggel piac. A hazafelé busz sokat késett, nekem meg szenvedés volt, mert gyaloglás közben hirtelen belenyilallt a derekamba a fájdalom és onnantól kezdve megint fájt a bal lábam is. Fogynom kellene. Az elmúlt két évben sikerült csaknem harminc kilót leadnom, de a tavaszi vírushullámban visszakúszott hét és én most ezekkel állok vitában.

Délután már nem kellett csak virágot vennem és számgyertyákat. Jó lett volna a postára bemenni Csaba járadékáért, de hosszú sor kígyózott a posta előtt és az etesi busz indulásáig annyi időnk már nem volt, hogy még ott is várakozzunk.

Anya a ház előtt állva várt minket. A fodrász kicsinosította, egészen megváltozott. Ölelés, virág, aztán kipakoltam és rögvest a torta elkészítéséhez fogtam. Kissé puritán, de finom.

Estére a leves is megfőtt, holnap már csak a második fogást kell elkészítenem.

Miközben dohányból cigit gyártottam, anya panaszkodott. A fájdalmakkal, a mozgáskorlátozottsággal, a magány keserűséget gyártó tényével nem tudok mit kezdeni. Amit tehetek az annyi, hogy jövünk, amikor csak időnk engedi, de a többi az orvosok dolga lehet, akik most az ilyen problémákkal nem elérhetők. Tudom azt is, hogy hiányzik az alkotás, amely értelmet képes adni a létezésnek, és most anya alkotási területén sár van és fagy. A föld az ő mindene, ott szeret tevékenykedni, de most az ősz, a hideg a lakásba zárta és sétálni se megy ki, mert fél az emberek szájától, hogy lenézik, mert mit sétálgat itt fel-alá az a vénasszony? Pedig a mozgás az mindig kell, akármilyen évszak van. A legrosszabb az, amikor nincs alternatíva. A nyakán, a fültőmirigy környékén ott az a görcs. Talán az egyensúlyszervet nyomja, és azért szédeleg. Persze a víz hiánya is lehet, mert inni is elfelejt. A szeme is sokat romlott, vizsgálni kell. Új szemüvegre lenne szüksége.

Marad az ima, a fohász, hogy segítség érkezzen az energiával teli végtelenből.

December 3. csütörtök (28)

Az egyén feláldozható, a nagy érdekközösség oltárán. Nincs kímélet. Mindenki magánélete olyan, amilyet maga akar, mindaddig a pontig, amíg kiskorút nem ront, mások testi épségét, tulajdonát nem veszélyezteti, illetve adott jogszabályokat betartja. Még orgián is részt vehet, ha éppen nem lenne tilos a vírus miatt. Ha szegi, akkor baj van. Az egyénnek kell arról döntenie, hogy önmaga vágyainak kielégítését előtérbe tolja-e a közösség érdekei elé. Ha nem, törődik a közösséggel akkor… mocsárlény.

Jó, én el vagyok kényeztetve, hiszen együtt élhetek egy olyan naiv kis emberkével, aki nem tud hazudni, és nem hiszi el, hogy hazudhatnak neki mások. Lehet éppen ezért rosszul tűröm, ha hazug valaki, de azt is, ha bűntelenül megvádolnak engem, vagy valaki mást.

Hogy mit tett az EP képviselő, azt már azt hiszem, mindenki tudja (kivéve azok, akik csak azokat a médiákat láthatják, hallhatják, melyekben szolgáló fiúk és lányok, valamint „parancsot teljesítek” gumigerincűek szorgoskodnak). Nem az a baj, amit tett (persze úgy azért baj, hogy ez elfajzott, vagy inkább beteg világról ad intő jelet), hanem az a baj, hogy önnön hajlamait nem volt képes háttérbe szorítani, mert neki aztán mindent szabad, mert ő törvényeken felüli, és az a baj, hogy mindenkit átvert, amikor férfiról és nőről beszélt és családi szentségről meg alaptörvényről. Vagyis hazudott. Képet mutatott, ami hamis. Mindenkit átvert. Kivéve, akik nagyon is jól tudták, vele mi a helyzet. Ők meg cinkosok.

A tény az, hogy szégyent érzek. Szégyellem, hogy ilyen vezetői vannak az országnak, ahol élnem kell. Vizet prédikáló, bort vedelő… ide nekem mindent, a többségnek meg „Hallgass” a neve.

Ami közvetlenül érintett és leírhatatlanul szomorúvá tett az, hogy Csaba elkészült az ágytakaró másik felével. Lemértük és hosszabb 3-4 centivel, mint az első fele. Persze a második fele még fent van a kereten, vagyis kifeszített, mert éppen tíz perccel a munkaidő végén lett kész, és a levágásra, elkötözésre már nem maradt időnk. Vádolom magam. Az első mintánál folyton hozzá mértük, de aztán naivan bíztam abban, hogy Csaba precízen dolgozik és nem mértük hozzá az első feléhez. A legcsúnyább szavakat nem idézem fel, amivel magamat illettem, és azóta is verem a fejem a falba (persze csak virtuálisan), hogyan lehettem ilyen b… ?! Most egy hétig tépem magam, hogyan lehet ezt kijavítani, ha egyáltalán lehet. Itt van két 70 cm széles gyönyörűségesen megszőtt 192 és 195 cm hosszú szőnyeg, melyeket nem lehet összevarrni, mert elcsúszott a minta. Októbertől szőtte. Kéthetente. Heti négy napon át, napi hét órában. A szívem szakad meg, és közben szidalmazom magam.

Csabának mondtam, hogy nem lett jó, legfeljebb két falvédő lehet belőle és másikat kell szőnie, mire könnyedén csak annyit mondott: „Csinálok másikat.”

Talán neki van igaza, talán tényleg ennyire egyszerűen kell élni az életet.

December 2. szerda (29)

A felháborodás megint falra hányt borsó. Hiába is reklamálunk. Teheti szavahihető tudós, okos irodalmár, vagy az életet pontosan ismerő egyszerű melós, a vezetők szeme se rebben. Lehet nem is emberek?  Ez most a divat. Észre se venni, mit akar az emberek tömege. Divat? Hogy mondjam? Mintha az ország egy matekpélda lenne, ahol az előjelek átmentek negatívba. Mindenhol csak a tartozás. Banknak, szomszédnak, barátnak, szolgáltatónak, igazságnak. Simán, gond nélkül hasít bele a közösség életében, a politikai gázkamrázás, cigányozás, zsidózás, bűnbakra mutogatás, gúnyolódás, megalázás, aztán mindezek visszavonása. Az ember csak bámul, megmeredten, mint a sóbálvány. Még az előző döbbenetből se tért magához, máris jön a másik.

Mindig mondtam és mondom most is, hogy csak annyit tudatnak velünk, és persze olyan körítéssel és köntösben, amit a döntéshozó regnáló hatalom megenged. Ehhez persze kellenek a szolgálók, meg a parancsra cselekvők.

Káosz van. Csak forgatjuk a fejünket. Beleszédülünk. A tudós hallgat, meg csücsörít egyet gúnyosan, a költő elvont versekkel jön elő, az egyik zenész leszólja a másikat, mert az egyet ért azzal, hogy ne vegyék el az egyetemek autonómiáját, pedig hosszú évtizedekig „barátok” voltak.

Az emberség ismertető jele (meg előjele is), éltetője és táplálója a megértés és a szeretet. Ezt le is írtam egy kommentben tegnap. Persze rombolni könnyebb, csak éppen nincs értelme. Mint ahogyan nincs értelme a gyűlölködésnek se. Ránéztek már ezek az emberek a világtérképre? Ha úgy nézzük, hogy az egész Föld látható, akkor meglátható rajta szépséges országunk parányi pöttye? Van nekünk valamink, amitől gazdagszik a milliárdos? Aranybánya, platinum, kőolaj, gáz, uránium, vagy mit tudom én? Na, ugye! Mi a fészkesért kellene bárkinek minket támadnia? Mit akarhat? Ugyan! Hagyjuk már!

Mi meg csak szőttünk és szőttünk megint. Szegény Zsófi már vagy negyedszer bontotta le az ágytakarót, mert folyvást összehúzódott. Csaba oda ült, megmutatta, hogy ő hogyan csinálja, aztán végre észrevettük, hogy a sötétbarna fonal sokkal vékonyabb, mint a többi.

Este, a skandináv lottón végre lett egy négyesem.

Este… Jaj Csillagom merre jársz most?

December 1. kedd (30)

Ma ismét Kazárra mentünk. De előtte még a távolsági buszpályaudvarra. Irány a pénztár. Előttem szerencsére csak egy vásárló áll. Elmondtam a hölgynek, akitől tegnap bérleteket vettem, hogy bizony nincs igazolványunk hozzá, meg hát itt ez az utazási kártyánk, és ha az nem elég, akkor minket az ellenőr megbüntet. Rövid tanakodás a másik pénztárossal, aztán a hölgy, mivel a blokkom is meg volt, visszaadta pénzt. Jegyet azonban nem tudott adni, mert december 15-ig még adhatnak a buszon jegyet, kaptak türelmi időt és hát igazából a pénztár sincs erre még felkészülve. Nos, ezt elhiszem. Megint hoztak valahol a magasságban egy döntést, ott, ahonnét már nem is látszik, hogy lent hangyák, vagy emberek élnek. Egyébként nagyon megkönnyebbültem, és nagyon jól esett, hogy az a hölgy annyira megértő és kedves volt.

A buszvezető tényleg adott jegyet és simán egyetértettünk abban, hogy elég nagy mellé nyúlás, ha valaki nem a pályaudvaron száll fel, akkor az ne utazzon. Tévedés azt képzelni, hogy a világon mindenkinek van olyan mobiltelefonja és olyan bankszámlája, amelyről bármikor jegyet válthat.

Nem kell pokollá tenni azok életét, akikből éltek! Halljátok! (Persze ők engem nem olvasnak. Lehet mást se.)

Aztán Kazáron jött a hosszú gyaloglás egy olyan főút szélén, ahol az autósok azt képzelik, nem is lakott a terület. Mennek ezerrel, mi meg ugrálunk a sárba, az útszéli fűbe, át a nyavalyás kátyúkon, mert járda az nincs. És akkor még ott van a majd egy kilométeres útszakasz az elágazó után. Egyébként az a bekötő út különb, mint a főút. Itt mindig fúj a szél. A maszkot le se vesszük. Külön jó. Melegít.

November 30. hétfő (31)

Hajnali ébredés. Ismét. Micsoda ismeretlen erők feszülnek testünkben, melyek rendszeresen, közel azonos időben nyitják ki a tudat kapuját és szólítanak vissza a testbe az álmok dimenziójából? A kezeim zsibbadása az első, amire eszmélek. Hol vagy szépséges ifjúság, amikor a két láb egyszerre ért padlót, csak hogy nehogy bal lábban keljek? Második gondolat Patrik, de nem tudni róla semmit, csak hogy maradt a kritikus állapot.

A kora reggeli készülődés közben a sok-sok gondolat egymást tépi az elsőbbségért. Jaj! A távolságiba kell menni, mert vagy bérletet, vagy elővételben jegyet kell venni elsejére. A pénztáros hölgy adja a bérletet 2 kettőezer négyszáz. Jézusom! De hiszen decemberben csak hétszer kell menni és az kettőnknek a kilencvenszázalékos kedvezménnyel napi százhúsz!

Kazáron szövünk. Csaba az ágytakarót én, két kis szőnyeget, amit fürdőszobába, kilépőnek szánnak.

Délután csak annyi időnk van, hogy vegyünk két Adventi naptárt. Dominik nagyon számít rá, hogy Ildi mama biztosan vesz és Csaba a felnőtt (ámde mégis valahol gyermek maradt) is igényli. Várni a Karácsonyt, hogy minden nap kinyitunk egy ablakocskát… Ez mennyire gyönyörű! Van kétféle naptár, az egyik olcsó, de gondolom egészségtelen. A másikat veszem meg sivatagosodott a pénztárcám.

Este nézelődöm a közösségi oldalon és felsikít a lelkem, amikor olvasom D.Sz.-től, hogy szépséges kis hazám gázkamra valakik játékasztalán. Micsoda megnyilatkozás! Micsoda kitaláció! Elönt a szégyen, most már sokadik alkalommal. Hova kerültem?

November 29. vasárnap (32)

Fél kettőkor ébredtem, de aztán visszafeküdtem, úgy elfáradtam a neten olvasott hírektől. Igazából sokáig nem tudtam visszaaludni, annyira felzaklatott az a hír, hogy elsejétől már megint nem lehet venni majd jegyet a buszsofőröknél. A jövő hét ugyanis gyakorlati hét lesz és mi mindig a Vásártéren szoktunk a kazári buszra felszállni. A helyi járatról ott szállunk le, akkor nem kell a város terein átvágnunk. Most aztán mehetünk minden reggel a buszpályaudvarra, oda, ahol összegyűlik a sok ember a jegypénztárak elé. Sorba állni, távolságot tartani, ha sikerül. És ha sikerül, akkor még tán a buszt is elérjük. Pedig a kora reggeli buszon alig utaznak, lehetünk úgy átlagban négyen, vagy öten. Nem értettem, miért is kell egy légtérbe összeterelni az embereket, amikor az elővételes jegyemet meg kell mutatnom a sofőrnek. Lehet, hogy az ilyen és hasonló buggyant rendeletek miatt lett a héten 40 %-os a fertőzöttség? És még azt mondják, hogy az emberek fegyelmezetlenek! Persze végül csak elaludtam, viszont negyed nyolckor arra ébredtem, hogy valakivel éppen veszekszem erről. Jó, hogy ébredtem, mert muszáj volt elmennem a boltba. Csabának sütős reggelit kellett volna csinálnom (szalonna, kolbász, valami felvágott és rápirítani a trappistát), de felébresztettem Tamást, hogy folytassa a sütést és elrohantam a boltba, mert vészesen közelgett a nyolc óra, amikor már én az üzletbe nem tehetem be a lábam.

A délelőtt teljes egészében a főzéssel és a sütéssel telt el. Sajtos párnácskák, diós bejgli is sült az ebéd mellé. Muszáj volt kicsit előre dolgoznom, mert hétfőn reggeltől fél négyre fogunk haza érni a szövős gyakorlatról, és nem marad sok idő a főzésre.

Ebéd után aztán kidőltem és aludtam, amiért később nagyon haragudtam magamra, mert átaludtam az időt, amikor a naplómat gépelhettem volna. Edit sértett (általánosban volt osztálytársam) mert nem írok soha neki, és meg mondom, minden kedves ismerősöm a szívemben van, de egyszerűen képtelen vagyok mindenkire ráírni.

Este aztán eljutott hozzám az a hír is, hogy az egyik autista ismerősünk, akit sikerült egy lakóotthonban elhelyezni covidos lett és most az intenzíven fekszik, lélegeztető gépen van. Jaj, Patrik! Az egész családom az Égiek segítségét kéri neked!

Hogy mit érez az édesanyja, majdnem pontosan tudom.

November  28  szombat (33)

Most Tamás is velünk jött Etesre. Fel kell írni a kéménybe. Mindig volt mostanában valami dolga, soha nem tudott velünk Etesre utazni. Vett virágot anyának, felköszöntötte. Anya december 3-án tölti majd a 84 évet.  Én a múlt héten köszöntöttem, mert már nem álltam meg, hogy ne adjam át neki a régi-régi ebédlőasztal székeire vett új huzatokat. Mindig azért kesergett, hogy milyen kopott már rajta a kárpit. Nagyon örült, hogy többé már nem kell a kifoszlott, szomorú székeket néznie. Persze a legjobb az lett volna, ha új garnitúrát tudunk venni, de sajnos arra nincs „keret”.
Kora reggel kellett indulnunk, hiszen hétvége lévén a hét közben se túl jó közösségi közlekedés még inkább nem utas barát. Nem volt gond megszoktuk a korai kelést és még így is szívtuk a fogunk, mert mire az egyik élelmiszerüzletből kivergődtem háromnegyed nyolc is elmúlt. Olyan tömeg volt, hogy nem láttam a pénztáraknál a sor végeit, a pénztáros nélküli önkiszolgáló pénztárnál is sor állt. Mindenki, aki még nem töltötte be a hatvanötöt igyekezett nyolc előtt bevásárolni. Megértem őket, én is szeretek korán hozzá fogni a főzéshez, hogy délre készen legyünk és nem tíz óra után menni, vásárolni. Mert most ugyebár ez van, az idősek egész nap vásárolhatnak, de aki pár évvel fiatalabb az 8 és 10 között nem.
A pogácsa tésztáját már itthon bedagasztottam, mert ilyenkor, ha csak szombaton megyünk anyához nincs idő még sütni is. A tésztát zacskóba raktam és beküldtem hűsölni a hűtőbe, mégis ereszteni kellett a zacskón, mire indultunk itthonról. Etesen aztán szinte az volt az első, hogy a gyúrótáblára eresztettem. Örült, hogy kiszabadult.
Anya is örült a szép virágoknak, meg a cukrászsüteménynek is, amit mellé vettünk neki. A jövő héten kap majd egy általam sütött tortát is.
Attiláék dél körül érkeztek. Addigra pont megfőtt a töltött káposzta, megsült a fasírozott (Enikő szerette, ha a töltött paprika és káposzta mellé készül pár darab fasírozott is, ezt a kívánságát én a mai napig teljesítem, mintha még most is itt lenne.), és elkészült a burgonyapüré is.
Attila és Vica ágyneműgarnitúrával köszöntötte anyát és kapott egy szépséges ágytakarót is a szülinapos. Vicával áthúztuk, hogy ne neki kelljen vele harcolni. Az én anyukám, mindig nehezen húz tiszta ágyneműt, annyira kicsi. Édes, édes pici anyukám!

November 27. péntek (34)

A szakrendelőbe 8:40-re volt időpontom. Persze jóval hamarabb mentünk, mert a pontosság mások irányába tisztelet. Növelte a korai érkezést, hogy a buszjáratunk nem volt összhangban a kapott időponttal, másrészt tudtam, hogy sort kell állni, hőmérőzni és papírt kitölteni. Az a sok papír, amit most erre elhasználnak! Jó kis környezetszennyezés.

A doki késett, aztán nem is hívtak be senkit vagy húsz percig. Mindenki később jutott be, mint amikorra berendelve volt.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltam dühös. Pedig eredetileg azt írtam a naplómba, de most azt mondom, hogy határeset a harag és a szomorúság között, amit éreztem. Ültünk ott az emeleten nyolcan, abból kettő kísérő gyerek. Más rendelésre is vártak, nem sokan, mégis csak ritkán nyílt az ajtó, akkor sem azért, hogy a beteget behívják, csak dolga volt valahol a nővérnek. Ha nem mentek, akkor se haladt az az egy, aki várt. Tán fertőtlenítettek?

Telt az életünkből az idő. Pergett a visszahozhatatlan homok életünk óráján. A ráérés odaszögezett minket a semmittevés székeihez, ami minket az értelmetlenség érzésével töltött el.

Egy asszony folyvást köhögött én meg azon töprengtem, hogy miért is teszem ki a gyerekem egy-egy ilyen tortúrának. Mert el lehetne ezt intézni telefonon is. Halló! Milyenek lettem a laborértékeim? Igen, szednem kell a gyógyszert? Rendben, tegye fel a „felhőbe”, ha kell, majd kiváltom, és igen februárban ismét jelentkezem.

A TSH méréshatár alatt, a TSH rec.ell. antitest 9,31 IU/L, aminek a normál értéke 1,75 alatt jó. Vagyis nekem ötször magasabb. Igen, ez a doki szerint  Basedow-kór.

Attila az önkormányzathoz ment, hogy nyomtatványt kérjen. Lejárt a 3 havi munkanélkülije, és most segélyt kell kérnie. Azt a huszonkettőt adnám azoknak, akik ezt kitalálták. Megnézném őket, amint kizökkennek a luxusukból és kezükben a huszonkettővel kell megélniük egy hónapig. Jó a párjuk kaphat minimálbért. Nincs hajó, nincs helikoffer, nincs magánrepülő, nincs pezsgő, nincs autó se. Tessék beosztani, meg lehet belőle élni! Ennyi van fél évig és kész. Megnézném őket nagyon szívesen! A gyakorlatban szerzett tapasztalat az egyetlen, ami árnyékemberből igazit varázsolhat.

Itthon voltunk már, amikor hívott a volt tanárnőm. Virágné. Általánosban biológiát (akkoriban még élővilágnak nevezték) és földrajzot tanított és ő volt, aki az elsősegély tanfolyamot szervezte és tanítása nyomán nyertünk a versenyen egy Csillebérci két hetet. Vagy 27 éve nem láttam. Budapestre költözött a gyerekeivel. Zsuzsa, Etesről, megvásárolta a könyvem, a Lélekkalitkát, és neki adta ajándékba. A tanárnő elolvasta. Száz dicsérettel felért, amikor azt mondta: „Büszke vagyok rád!”

Délután angol órára mentem Csabával. Míg tanult a gyermek és kószáltam kicsit a központban.

Este elért a hír, hogy itt hagyta ezt a szomorú, árnyékvilágot Balázs Fecó. Anya sírt miatta. Próbáltam vigasztalni, hogy nagy, és szép dolgokat hagyott itt nekünk, meg hogy lehet, ő már jobb helyen van, mint itt ez a kínlódás, és hogy a fénybe ment… de hát én, mióta Enikő is oda távozott, csak egészen kicsi eredménnyel tudok vigaszt nyúltani.

https://www.youtube.com/watch?v=y_FQVigiTps

November 26. csütörtök (35)

Ez egy „semmi különös nap”. Minden egyhangú. Unalmas is lehetett volna, de egy autistával élni nem unalmas. A történések, a világ nagyjából csöndesen hallgatott, nem zavarta köreinket. Nem nyertünk a skandináv lottón, ezért úgy tűnik, egyelőre marad minden a régiben, már ami az anyagi bőséget illeti. Délután kimozdultunk kicsit. Egy órát töltöttünk a városközpontban.

salgotarjan-fo-ter.jpg

Haza hoztuk a javításra elküldött telefont, amit azért vittem vissza a boltba, mert recsegett, meg félre tárcsázott. Aztán később kiderült, hogy a digis vezetékcsere okozta a bajokat. Kicsit azért bosszantó ez, hiszen időközben vettem egy másik telefont. Talán el lehetett volna kerülni a plusz kiadást, ha jó munkát csinál a szolgáltató!

Kaptuk a neten a tananyagokat. Tanulás volt, alkotás nulla. Ma nem tettünk hozzá semmit a nagy egészhez a saját Univerzumunkból.

Lélegzetem visszafojtva figyelem a közösségi oldalakon olvasható híreket, melyek arról szólnak, hogy ez az apró lény, ez a vírus, hogyan vágja el emberek életét végérvényesen.

November 25. szerda (36)

4:44 van, amikor most rápillantok a monitor órájára. Mit üzennek nekem az Égiek? Sokat látom a négyest. Még az államvizsgám is négyes lett. Fura. ( Azt olvastam később, hogy a négyes az otthon és a család száma és át kell kapcsolnom oltalmazó üzemmódba. De hiszen azt teszem már jó néhány éve!)

Ma laborba kellett mennem, pénteken a pajzsmirigy szakrendelésen lesz jelenésem és kell a friss lelet. Most a hátsó bejáratnál kellett sorba állnunk (Csaba is velem volt, persze, hogy velem.) Hidegebb van, mint a múltkor volt. Beszélgetünk is mi a várakozók, valaki mondja, hogy nagyon nem jó ez így, ami van az országban, de ő bizony bevallja fél ellentmondani.

Az csak remény marad, hogy kivételesen kevesen lesznek. Az 56-os sorszám nem tűnik soknak, csakhogy jönnek mentősök, egészségügyiesek, szociális munkások, kisgyermekesek, meg itt vannak a cukorbetegek is, övék az elsőbbség. Csaba autizmusával lehet, beengednének, de Csaba leül és rejtvényt fejt. Nem izgatja magát. Nyugodt. Kivárom hát a sort. Három perc híján késtük le a lakótelepi járatot. Megint irány a hegy, ami ismételten megviselte a szívem. Egészen hangosan kattogott a műbillentyű, háromszor álltam meg pihenni.

Itthon kicsit pihentünk, aztán nekimentünk a neten kapott feladatoknak. Első a foglalkozásismeretek, második az angol, ahhoz én nagyon buta vagyok, de a vállalkozási ismereteket megint együtt tanultuk.

Arról olvastam, hogy a vírus megállíthatatlanul tovább tombol, nem látni hol a vége, sőt, már találtak egy mutálódott szörnyecskét is. Aztán egy cikk, egészen tudományos felépítéssel arról beszél, hogy egy állatoknak készített féreghajtó mennyire jó a vírus ellen. A hozzászólók között akad, aki 3 nap alatt meggyógyult. Jaj, nekem! A hatóságok meg óva intenek, hogy nehogy! Megszédítik itt rendesen a jónépet! Mint egy ringlis pír, olyan ez az ország.

A választási törvény most az egyik fontos pontja a vírus elleni védekezésnek (no, ezt se tudtam! Egy kissé maradi és butácska vagyok, beismerem). Fontos még, hogy a szövetségeseinkbe is bele rúgjunk, mert megvétózták a lengyel barátainkkal az EU költségvetését, amely csak akkor lehívható, ha betartják a kormányok a jogállam kritériumait. Hogy öngyilkosság-e amit Merkel kér a jelen vezetőnktől, azt én nem tudhatom, de ha így van, akkor nagyobb a baj, mint gondoltuk, mert valaki valakit zsarol. A zsarolt felvett valami eszement hitelt, természetesen nem a családjának, a hátára rakta, hanem a miénkre, ill. nem is, majd fizeti az unokám.

Még jó, hogy van nekem itt egy őszinte kis emberke, aki napjában többször átölel, és közben elmond egy versikét, vagy énekel egy dalt a fülembe és azt mondja minden alkalommal először: Szeretlek Anya!

Szóval mindent összevetve itt és így élünk mi, egy autista boldogság-szigeten, amit körbe övez a félelem. Remélem elég szilárd és magas a kerítésünk, amit nem mi építettünk. Körénk épült.

November 24. kedd (37)

Viharvert, lassan korhadó fa vagyok, akire magasról tesz a rendszer. No, de kire nem? És egyébként se érdekelnek az épeszű hibbantak. Van ilyen? Nálunk igen. Mármint az országban. Itt kérem, van minden. Csupa zseni és fel nem ismert talentum lebzsel országszerte. Nem, egyáltalán nem vagyok elkeseredve, hogy tesznek rá, élek, vagy halok, mert nem vagyok egyedül, hiszen ez a rendszer (a kitalálói, felépítői és működtetői) George Clooney, Oscar- és Golden Globe díjas színészre, rendezőre, producerre és forgatókönyvíróra is rálép, ráköp, leszólja, sárba rángatja, leértékeli.

george-clooney.jpg

Persze, ahhoz, hogy működjön ez a rendszer, kellünk ám mi is. Ezt nem árt észben tartani. A rendszer tehát jó, mert akkor, ha nem az lenne, mi is rosszul tennénk a dolgunkat. Ahogyan a telefonszerelő is teljesen buggyantnak nézett, amikor a telefonom helyett a sajátját tette a modembe (vagy minek nevezzem?) és nyújtotta, hallgassam csak meg, nem recseg. Tényleg nem recsegett. Felhívtam anyát is, beszéltünk. Semmi. Aztán a szerelő elballagott és jött az SMS, hogy hiba sehol. Jött az e-mail, hogy elhárult. Jól van.

Éppen foglalkozás ismereteket tanultam, hogy kitalálhassam, hogyan tudom a bonyolult mondatokat és jogviszonyokat bevinni Csaba autista világába, amikor hívott telefonon egy régi sci-fis ismerősöm.

„De furcsa a hangod, olyan recsegős!”

Áááááá! Nem mondd! Az én telefonom nem recseg, megmondta a szerelő! (Kinek a sógora adta el a digiseknek ezt az ócska modernek titulált kábelt? Ma már időnként a tévében futó film szereplői is recsegtek, meg akadoztak, mint akik dadogóba mentek át. Juhéjjjj!)

Csaba estig nyomta az angolt. Az egyik feladat eszméletlen nehéz volt. Hogyan mondod el egy autistának magyarul és angolul meg pláne, hogy ha azt mondja valaki, hogy „Engem falhoz állítottak.” Az nem azt jelenti, hogy a fal mellett kellett ácsorognom, hanem azt, hogy bolondnak néztek. (Hogy miért éppen ez a hasonlat jutott az eszembe?!)  Mondjuk a „Meleg volt a helyzet” vagy a „Forró lett a lábam alatt a talaj” mondásoktól meg elbőgöm magam, úgyhogy rájöttem, nekem már befellegzett.

November 23. hétfő (38)

Hajnali fél egy se volt még, amikor felébredtem. Csaba se aludt. Négykor visszafeküdtem, de ötig semmit nem aludtam, csak azt figyeltem micsoda gondolatok váltják irányíthatatlanul egymást a fejemben. Nyugtalan világ, amiben élünk.

Míg Csaba reggelizett olvasgattam a híreket és arra gondoltam, nem akarom magam felidegesíteni. Jobb volt Csabát hallgatni, amikor Ábelről olvasott, aki éppen fegyvereket talált az erdő mélyén. Azt hitte a ládákra, hogy kincset talált. De jó is volna, ha végre mi is, megtalálnánk azokat az „elrejtett” kincseket, melyek igazán naggyá teszik az Embert!

A netes tanulás következett, ami elvette szinte az egész napunkat. Kiderült, hogy Csaba nem figyelt és már öt feladat van angolból.

El nem tudom képzelni, hogy bírják ezt a tempót azok a gyerekek, akiknek nem csak négy tantárgyból érkeznek feladatok. Azt se tudom elképzelni, hogy élik meg ezt azok a szülők, akik este munkából hazaérve azzal szembesülnek, hogy a gyerekük rájuk vár, mert nem értettek vagy nem tudtak valamit megoldani. Vacsorakészítés helyett.

A tanárok se lehetnek könnyű helyzetben. Hány osztály, hány tanulójának a beküldött feladatát kell ellenőrizniük és válaszolni rá, meg értékelni?  Oda vannak szögezve – szó szerint – a számítógép elé.

Felborult a megszokott életritmusunk. Előbb a biológiai óránkat bolondította meg az óraátállítás, aztán hirtelen jöttek a kemény fagyok, most meg a net, ami lassú és a KRÉTA rendszere is időnként lefagy. Gondolom nem a külső hideg miatt.

A DIGI hibabejelentőjével negyedórát bajlódok. Állandóan foglalt. Nosza, e-mail cím. Beírom, mi a bajom.

Délután muszáj kicsit kimozdulni. A pékségben elfogyott a kenyér. A boltban már csak tartós kenyér van.

Este olvasom a bejelentést: holnaptól a 65 éven felüliek bármikor vásárolhatnak, de 9 és 11 között csak ők.

Új tervet készítek. Reggel egy órával korábban kell indulnunk a városközpontba. Muszáj, mert a lakótelepi boltban nincs olyan választék és az árak is jóval magasabbak, mint más boltban.

Egyébként ez most valamiféle felmérés arról, hogy hány nyugdíjas veszi komolyan az egészségét? Vagy felmérik az emberek türelmének határait, hogy mennyire keserednek el, amikor kilenckor végeznek a hivatalokban, vagy a rendelőkben, de 11-ig sehová be nem mehetnek, pedig mondjuk a buszuk, amivel haza szeretnének menni, csak 10-kor indul?

November 22. vasárnap (39)

Skorpió vagyok. Mármint a horoszkópom szerint.
"A Skorpió kulcsmondata: A dolgok mélyére hatolok az életem árán is! Fanatikus, kutató, mágus, sámán, intenzíven, szenvedélyesen és féltékenyen."
Valahogy így. Nem én mondtam, de van benne igazság.
Mindig is az volt a bajom, hogy nagy volt a szám, elmondtam és megmondtam, sokszor elég nagy hangon és ez mindenben hátrébb tolt. Ma már nem érdekel, hogy hátul sétálok. Valakinek zárnia kell a sort. Nincs siker, nincs hírnév. Nem baj. Csak az igazság, az igazságosság kerüljön végre előtérbe. A könyvemből még most is van harmincnyolc darab az eredeti száznegyvennégyből, mert… miért is? Talán mert az igazság mostohagyerek ebben az országban? Talán mert a szomorú történetek mögött képtelenek vagyunk meglátni az élet sokszínűségét, és nagyszerűségét.
Ételosztás szigorítva. Fagyhalál. Hajléktalan sors. Ki akar így élni? Szabadság. Ez kell nekik? Szabadon éhezni és szabadon meghalni. Miközben főztem ilyesmiken pörgött az agyam. Olyan most a fejem, mint egy lakás, ahol takarítani kellene, olyan nagy benne a káosz. A gondolatok ide-oda röpködnek, de sehol nem állapodnak meg. A tűzhely mellett meleg volt, de a lakás más részein nálunk is hideg van. Felöltözünk, mert ha feljebb vesszük a gázkonvektort, félünk, nem tudjuk kifizetni.
Megfagytak az erkélyen dédelgetett, fóliasátrat is kapott paradicsomok és paprikák. Hidegek voltak az éjszakák. Ez a termelő bánata. És nekünk, akik csak picurka térben végezzük, nekünk is fáj, de aki ebből él…
De mi van a hajléktalan emberekkel? Valaki azt írta, ők maguk tehetnek a sorsukról. Hát igen!  Ez szomorú. Amikor azt sulykolják beléd, hogy önhibás vagy, meg ő is önhibás, akkor elveszíted egyrészt a valóságérzeted, azt, ami az igazság, hogy minden mindentől függ és hatnak a dolgok egymásra… másrészt elveszíted az ezüstfonalad, amin keresztül hozzád az Égi irgalom érkezett. Olyankor keményedik a szív.
És mi van akkor, amikor a világban olyan hírek terjednek, hogy testet öltött a gulyásleves és füle nőtt, akkor a híres magyar ellenére is a szégyen a tiéd. De az életnek tovább kell folynia, és működnie kell. Ha az olyan kisemberek, mint mi, leállnak a munkával, akkor megszűnik minden.
Szomorú, hogy a befizetett temérdek adónkból szinte semmi nem jut el a szegényekhez. Támogatunk néhány megtámadott médiát, a szájjal festőket, a koraszülöttek mentését, de többre már nem futja. Sajnos a mesebeli terülj-terülj asztalka nem a mi tulajdonunk.
Ezek a dolgok jártak a fejembe, míg megfőztem a vasárnapi ebédet, amiből majd marad hétfőre és keddre is és délre kimerültem. Elaludtam. Nem akartam felébredni.  

 

November 21. szombat (40)

Anyánál aludtunk. Annyira szereti, ha ott alszunk. Egész álló nap egyedül van.Jó volna, ha létezne egy nappali nyugdíjas klub, ahol az egyedülálló emberek együtt lehetnének, és együtt szórakozhatnának! A szomszédasszony ugyan átmegy néha, de az egyetlen szórakozása a televízió, ami annyira hangos, hogy amikor ott vagyunk, nem sokat van bekapcsolva. Csaba miatt, aki nagyon érzékeny a hangos szóra. Persze én is nehezen viselem, de anya nem hallja másképp.

Ötkor keltem. Idejét se tudom mikor aludtam ilyen sokáig. Talán mert kimerültem a sok jajszótól, amin segíteni nem tudok. Nem lát csak homályosan, nagyot hall, fájnak az ízületei, a dereka, van egy görcs a füle alatt a nyakán, megdagad estére a lába „… hová menjek ebben a vírushelyzetben… úgy se fogadnak… mit érdekli őket egy öregasszony… nem nézik már semmibe az időseket… mindenki hülyének néz minket…”  

Szomorú tények ezek. Mert tények.

Mégis csak egyszer ébredtem éjszaka.

Talán rám is rám ragadt anyáról a nyugalom, hogy most szuszog a mellette lévő ágyon és a szomszéd szobában is valaki és nem a süket csöndet hallgatja, ha éjszaka felébred, de ennek ellenére azt mondja, nem jönne hozzánk lakni, mert én őt mindig ledorongolom. Hiába hivatkozok arra, hogy ez csak az ő érdekében teszem, mondom, meg hogy nézze el nekem, ha kissé megtépázott idegeim miatt esetleg türelmetlenebb vagyok. Éppen elég jutott nekem is az életben.

Most nem sütöttem süteményt, mert örültem, hogy a sajgó kezemmel megfőztem a levest, a fokhagymás és a paprikás húsokat, meg a kirántottat és hozzá a tésztákat, héjába főtt, aztán sütőbe sütött apró krumplit. Remélem, elfogy a héten minden. Olyan keveset eszik.

 

November 20. péntek (41)

A jobb mutatóujjam, mint egy smirgli, és mindkét hüvelykujjam is. Van két repedés is. Folyamatosan fájok. Mindig ez történik egy-egy intenzív szövős hét után. Az anyagok kiszárítják a bőröm, a felvetőszállal végzett záró vagy kezdő kötözés bevágja az első ujjpercem. Óránként kenem glicerines kézkrémmel, amikor már nem szövök. Csabának szerencsére nincsenek ilyen gondjai. A fiatal bőr jobban tűr.

Ma már suliba kellett volna menni, de internetes oktatás van, így itthon rajzolt Csaba. Azaz rajzolt volna, ha nem jöttek volna a digitől a szerelők. A telefonvonalat nem sikerült megjavítani, ámbár a munkalapot aláíratták velem, aztán egy SMS is érkezett, hogy a hiba elhárítva. A szerelő kiderítette, hogy modemcserére lesz szükség, de ők most ezt nem, mert leltár van, meg őrültek háza és legyek szíves jelentsem be a hibát hétfőn. Addig meg próbáljuk elviselni a folyamatosan recsegő vonalat. … Inkább nem mondok semmit. Lehet, kellene. Dühösnek kellene lennem, de én inkább szomorú vagyok. Szomorú, mert mintha senki se úgy végezné a munkáját, ahogy az másoknak is jó. A modern világ egyúttal kényelmet is biztosít… biztosítana, ha működne, de ez se működik, ha az emberben nincs meg a morál az ügyfél felé, csak a cége felé.

Felírtam a szerelő nevét, mert azt kérte hivatkozzak rá majd hétfőn. Aztán beszélt valakivel mobilon, akinek elmondta, hogy nem érzi jól magát, de mégis dolgozik. Gondolkodott reggel, hogy beteget jelentsen-e, de végül mégis dolgozik betegen.

Mindent letörölgettem, amihez hozzá nyúlt. Nem értem az embereket.

Aztán jött Attila fiam, hozott szörpöket a nagykereskedésből, aztán összepakoltunk és mentünk Enikőhöz. Az emlékmű környéke békés, és csöndes volt. Néptelen. A virágok nagy része megfagyott, újakat tettünk. …

Karancsalja főutcáján három rendőrautó állt egy ház előtt. Az udvarban kutyás rendőr. Nem tudni mi történt. Talán betörés, talán rablás, talán gyilkosság? Lehet, hogy valakinek éppen most lett elege ebből a nemtörődöm, közönyös, képmutató, csalárd világból?

 

November 19. csütörtök (42)

A mobil ébresztett fél négykor. Korai fekvés, késői ébredés. Hiába, fáradt vagyok. Az a két óra fél hatig alig volt elegendő, hogy a reggeli rituálékat véghez vigyem. A reggeli megsütése Csabának, az ebéd bepakolás, a kávézás, és az informálódás a világ híreiről.

Minden, olyan felületes. Olyan, mintha senki nem értene ahhoz, amit csinál. Legalábbis a felső szinteken. Ez bizonytalanságot és bizalmatlanságot kelt.

Most miért kell azzal foglalkozni, hogy megtiltsák az idegen nyelvi óvodákét? De hiszen a nevelési, oktatási, biológiai, élettani tudományok már rég kimondták, hogy az idegen nyelv tanulása fejleszti az agyműködést, a kreativitást, az empátiát. Ez miért nem tudják a vezetők? Vagy nagyon is jól tudják, és nem akarnak kiművelt emberfőket nevelni?

Napközben gyakran kiestek a tárgyak a kezemből. Már vicces volt. A kazári kutyus, a Kavics fiú valamit érezhetett rajtam, mert olyasmit tett, amit eddig az elmúlt két évben egyszer se tett meg. Oda bújt a lábamhoz, felemelte a mancsát, azzal kérte a simogatást és a fülvakargatást. Azt olvastam, hogy a kutyasimogatás gyógyító.

Háromra értünk Salgótarjánba. Irány a bolt, aztán a Digisek. Mióta átvezetékezték a rendszert a telefonvonal recseg. Sokszor mondatokat nem értek. Van, hogy elérhetetlenek vagyunk. Anya szólt, hogy csak többszöri tárcsázás után lehet minket elérni. Már a második telefont vettem, mert azt hittem a készülékkel van a baj.

Utána mentünk a számítástechnikai boltba és vettem egy nyomtatót, hogy ki tudjam nyomtatni Csaba tananyagát, amit küldenek a tanárok. Szeretem kézbe fogni. Csabának ma is felolvastam az egyik tételt, amíg ő szőtt. Ha megyünk Etesre anyához, oda is vihetjük, és nem kell számítógép hozzá, se áram, ha el akarjuk olvasni. A régi nyomtató az őrületbe kergetett, mert két oldalt, csak hosszas rimánkodás és püfölés árán nyomtatott ki. Minduntalan azt írta ki a számítógép, hogy a nyomtató fedele nyitva van, miközben én már csaknem rajta feküdtem.

Este aztán olvastam a neten azt is, hogy emberi erőforrás (Ó hogy ez mennyire lekezelő! Mintha valami gépparkról beszélnének.) minisztériumunk, kegyesen hozzájárult, hogy a fogyatékkal élők és az autisták felmentést kaphassanak a maszkviselés alól, és nem büntetik meg azokat a családokat, akik nem kényszerítik a gyereküket. (Csabától biztosan nem fogjuk elkapni a vírust, mondta Erika, aki a gépi hímzőbe dolgozik. Mert tényleg egész nap hordja Csaba a maszkot, ellentétben a többi tanulóval, akik minden alkalmat kihasználnak, hogy ne viseljék. Egyébként is egy nagy légterű, sok négyzetméteres műhelyben összesen hatan vagyunk, több mint három méteres közöttünk a távolság.) Na! Szépen állunk! És az asztmások? És egyébként meg! Hol teljesül az a törvény, amelyik ki mondja, hogy vírus-vészhelyzetben a mindenkori állam feladata a lakosság számára biztosítani a védőfelszereléseket? (maszk, kesztyű, fertőtlenítő) Már megint ott tartunk, hogy vannak kötelességeink, csak a jogainkról nem beszél senki. De sokak szerint jól van ez így.

 

November 18. szerda (43)

Ismét szövés. Most elértük a 6:10-es buszt. Leszálltunk a helyi járatról és máris szállhattunk át a mögötte érkező távolságira.

A gyár vezetése éppen hozzá járult ahhoz, hogy novemberben ledolgozzuk a decemberi gyakorlati órákat, mert elsején megyek a szívszanatóriumba, amikor hívásom érkezett a 87-es körzetből. A vírusos vészhelyzet miatt, le kell mondaniuk a kezelést. Amikor a helyzet rendeződik, ismét értesítenek majd.

A férjem azt mondta, hogy a főnöke örülni fog, amiért nem lesz három hétig szabin.

Anya sírt örömében, mert féltett, hogy elkaphatom ott a vírust, de egy nagy kő esett le a szívéről.

Attila fiam egy aprócska, halk káromkodással nyugtázta a dolgot, mert ő nagyon jól tudja, hogy szükségem lett volna arra a három hét pihenésre és az ottani kezelésekre.

Csaba örült. Először azt hitte, hogy én mondtam le.

A közösségi oldalra alig tudok felmenni, annyira lefoglal ez a munka. Döbbenten olvasom a híreket, hogy a vezetésünk nem az amerikai-német kísérleti oltást részesíti előnyben, hanem az oroszt és a kínait. Ez a tény az EU többi tagállamát is ledöbbenti és nagyon sok magyarban is ellenérzést vált ki.

A folyamatos elfoglaltság, a neten töltött „én-idő” és az ott olvasott felháborító hírek, az emberekből áradó nyugtalanság, és feszültség, a semmi sincs rendben azt eredményezte nálam, hogy már hétkor lefeküdtem. Egyszerűen nem tudtam fenn maradni. Valószínűleg az emésztési gondok is benne vannak a pakliban, mert vacsora után félórával dőltem ki. Gondolom, hogy a dolgok oda-vissza hatnak egymásra.

Anya telefonált fél kilenckor és én csak félálomban tudtam motyogni valamit arról, hogy nem, nem vagyok beteg, ne aggódjon csak fáradt vagyok. Az ő foga most rendben, mert szedi a fájdalomcsillapítókat. A házi gondozó is adott most neki valami ilyesmit. Mondtam rendben anya, de az a gyógyszer nem csökkenti a gyulladást. Bánt, hogy nem tudok segíteni, hogy nem tudom elvenni tőle a fájdalmat. Amikor nekem is fáj minden porcikám, meg tudom érteni az idős embereket, ha elvágyódnak.

 

November 17. kedd (44)

Ma végre kisütött a nap. Igaz, csak egy órácskára szakadoztak fel a felhők, de már ez is felüdülés volt. Ezeken a késő őszi napokon már én se égek le, de nem adatott meg a hosszasabb napfürdő. A kazári két kutya azonban boldogan hevert a fal tövében. Fejüket a napfény felé feltartva élvezték a ritka melengetést. Milyen okosak!

Reggel a távolságiba mentünk, ott szálltunk fel a buszra. Csaba vett két sorsjegyet, nyert háromezer forintot. Jól indulhatott volna a napom, de amikor Forgácson az útelágazáshoz értünk, ahol fel lehet menni Somlyóbányára, eszembe jutott, hogy Enikőék ott mentek ki a hétvégi házhoz, de vissza már a halottas kocsi hozta őket.

Csaba átölelt, amikor észrevette, hogy a maszk alatt csorog a könnyem. „Szeretlek anya” – mondta.

 

November 16. hétfő (45)

Elérhettük volna a korábbi kazári buszt, de gondoltam Zsófi jön és csalódott lesz, hogy nem vagyunk a Vásártéren. Csaba osztálytársa a másik szövő azonban a távolságiban szállt fel a buszra. Legközelebb már mi is oda megyünk, akkor nem kell 20 percet ácsorogni a hidegben, a szitáló ködben.

Egyre hidegebb van, ami persze természetes, hiszen november közepe van, de hogy napok óta nem láttuk a napot, az már kicsit aggasztó.

Mire megérkezett a buszunk Csabának is sikerült lenyugodnia az első felháborodásából. Az apjával veszett össze a helyi járaton, mert a férjem azt találta neki mondani, hogy nem kellett volna megállnia a buszon, hogy előre engedje a nőket. A fiam betartja az udvariassági szabályokat és természetes a számára, hogy előre engedi a hölgyeket. Igen ám, de ezt, a járdán kellett volna megtennie és nem akkor, amikor felszállt a buszra és alig lehetett mellette elférni. Én lettem a kibékítő, a megmagyarázó, de a dolog a buszon nem ért véget, még a Vásártéren is magyarázkodni kellett. (Később persze én is kaptam még többször is a helytelen mondataim miatt, de ez előre látható, ha egy autistával él az ember. Tudod, mégis iszonyatosan lemerítő ez a parttalan és jelentéktelen dolgokról folyó vita.)

Múlt kedden, amikor az idén utoljára mentünk iskolába (másnaptól internetes oktatásra álltak át az iskolák) az osztályfőnökkel fonalat kerestünk, hogy legalább közel azonos árnyalatút találjunk Csaba megkezdett vizsgamunkájához. Nem volt nálam a minta, de azért sikerült egy árnyalattal sötétebb fonalat találni. Mivel Csaba már más barnával folytatta a minta szövését, most azzal kezdte a napot, hogy azt a 6 cm-t lebontotta. Tisztába kell vele lenni, hogy a bontás közel ugyanannyi idő, mint ha szőne az ember. Sajnáltam őt emiatt, de nagyon elütött az a barna, amit rendeltek, ill. amit kaptak. Sajnos a festékes fonalak egyik hátránya, hogy nem sikerül két festésnél ugyanazt a színt elérni.

csaba-szo-masodik.jpg

Míg Csaba a vizsgamunkán dolgozott én anyagokat vágtam csíkokra, egy erre kialakított gépen és az asztali szövőkereten szőttem.

Itthon az szomszédasszony már a szobaablakból figyelte, mikor érünk haza. Egész nap egyedül van. Fél a vírustól és nem igazán mozdul ki otthonról. A Digisek meg nem szerelték be neki a telefont és így még telefonálni se tud. A férjem beizzította neki a mobilját, de Annuska néni nem tudja használni, hiába mutogatja neki Tamás. Azt gondolom, hogy amikor átvezetékezték az internetet és a telefont, nem jártak el korrekt módon a szomszédommal. Nem értem, hogyan hagyhatták telefon nélkül Annust. Úgy érzem, rosszul bánik az idősekkel ez az ország. Ott van példának anyukám. Tegnap volt nála a házi gondozó, akinek szólt anya a fájó foga miatt, de az közölte vele: „Csak nem képzeli, hogy egy fogfájás miatt betegszállító jön magáért?!” Hát tényleg! Minek is jönne egy menni alig tudó beteggel? Nem tudom, hogy bele lehet-e halni abba, ha valakinek begyullad a foga? Kénytelenek leszünk valakit fogadni, hogy vigye el anyát a fogorvoshoz. Ezen a héten konkrétan Szécsénybe.

Vacsora után annyira fáradt lettem, hogy kénytelen voltam lefeküdni. Ez a fura helyzet régóta fenn áll. Eszek, és utána félóra elteltével, halálos, zsibbasztó fáradság tör rám.

Ismét eltelt életünkből egy nap, ami alig tette szebbé a világunkat. Tombol a vírus. Anyukám azt hallotta a hazugságtévében, hogy ezt most már mindenki elkapja, és aki gyenge bele is hal. Retteg, és félt minket.  Mindeközben a politikusaink, akiket azzal bíztunk meg, hogy vigyázzanak ránk és jól gazdálkodjanak a pénzünkkel, azzal vannak elfoglalva, hogy a közpénz, amint alapítványokhoz kerül, már ne legyen ellenőrizhető, és a meleg párok, ne fogadhassanak örökbe gyereket, meg hogy az EU ne kösse jogállamisághoz az onnan érkező pénzek mennyiségét.

Szép új világ sarjad itt körülöttünk! Mi meg nem hiszünk a szemünknek.

November 15. vasárnap (46)

A pékség zárva, a boltba meg nincs kenyér. Kénytelen voltam kenyeret sütni. Jó lett, csak a hajtásnál szétesik. Tudom mi a baja, az, hogy nem kelesztettem a hajtogatás után, hanem egyből a sütőbe tettem. Majd legközelebb.

Egész délelőtt főztem. Többet, mint ami egy napra kell, mert hétfőtől megint gyakorlati hét lesz és mennem kell minden nap Kazárra Csabával szőni. Oda vinni kell Csaba megszokott reggelijét és ebédjét, mert az ő autizmusában ez egy nagyon fontos szabály. Akkor élünk egészségesen, ha pontos időben meg van a három fő étkezés. Közben nincs semmi nass és az ebéd nem egy szalámis szendvics. Ennyi.

Nála egy rosszul fogalmazott mondat, egy pontatlan adat óriási hiba. Órákig képes rajta agyalni, és amikor már a harmadik túltárgyalás után azt hinnéd, hogy végeztetek, egyszerre megint előhozza. Az ismétlések változatosságától a szinonima szótár szégyenkezne, ha lennének érzelmei.  No, ez délelőtt kétszeresen is megismétlődött, úgyhogy bezárkóztam Enikőm szobájába, hogy a padlón fekve lenyugodjak kicsit.

Attila minden nap felhív, hogy megbeszéljük aznap mi minden történt, de ez a mai nap jelentéktelen volt. Sok ilyen nap van az életünkben. Sajnos.

Anyával is kibeszéltük a napot. Neki most fáj a foga. Utána néztem a fogorvosnak. A jövő héten hétfőn, szerdán és pénteken délután mehetnek az Etesiek fogorvoshoz Szécsénybe. Helyettesítés lesz. Szécsénybe. Az eszem megáll! Egyenesen téboly.

Most gondold el, hogy nincs autónk. Anya a buszmegállóig nem tud lemenni! Be Salgótarjánba, onnan Szécsénybe aztán meg vissza. Katasztrofális a helyzet.

Alkotás? Ma az se nagyon volt. Naplót írtam ugyan, meg kicsit szőttem is, de ezzel kimerült, hacsak a sütés-főzést nem számítjuk alkotásnak.

Egy régi ismerős elolvasná a Lélekkalitkát, de más országban él és állítólag hozzájuk nem érkezik meg a posta. Azt szeretné, ha a könyvem PDF formátumban elküldeném neki. A kiadónak azonban igaza van, amikor ezt nem támogatja, hiszen a PDF-et ők készítették. Igazuk van.

Az alkotás, a szerkesztés, egy mű megírása, ahogyan a főzés, a takarítás vagy egy szőnyeg megszövése is munka. Nem is kicsi. Sok-sok magányosan eltöltött idő. Miért gondolják sokan, hogy ezt a munkát nem kell megfizetni?

November 14. szombat (47)

A szomszéd házban lakott az a házaspár, akik a minapi autóbalesetben meghaltak. Nem tudom felidézni az arcukat. Ezt nevezik a szakemberek „elidegenedésnek”. Pedig az ő gyermekük is meghalt és ezt is csak most tudtam meg. Hasonló volt a bánatunk, mégse kapaszkodtunk össze, hogy egymást erősítsük. Ugye mennyire szomorú ez? Most kellett megtudnom, hogy még 1991-ben meghalt a fiuk szintén egy balesetben. Ami ebben mégis némi vigasz az egyben szomorú tény is: együtt haltak. Még a halálba is együtt mentek. Az ő sorsuk végzetesen is egybefonódott. Micsoda lelki közösség! Úgy tűnik, hogy a halálban is van szépség. Morbidnak hathat, a mi képmutató világunkban. (Bocsánat, ha bánt ez valakit. Nem, nincs szándék bennem erre.)

Az élet most is megy tovább, ahogyan ment akkor is, amikor Enikő elment. Felháborító volt a gondolat, hogy nem omlottak le a hegyek, nem szakadt le az ég.

Ilyen tragédiák festik feketére az egyébként is, az állandósult szmogos köd nélkül is szürke életünket. Mert szürke. Ébredsz, munkába rohansz, fáradtan hazaérsz, táplálod a tested, fekszel, alszok (ha tudsz, és lehet, még álmodsz is és emlékezel), aztán másnap kezdődik minden elölről.

Szóval az élet megy tovább, hiába hal meg száz ember a vírustól, és még több, megszámlálhatatlan attól, hogy nem kapott időben ellátást valami más betegségére. Pedig élhettek volna még, tán még szépségeket tehettek volna hozzá alkotott világunkhoz, de nem, ők mentek, mert az ország vezetése nem fordít elegendő figyelmet az egészség megőrzésére. Amikor a betegség már kemény jeleket mutat, akkor van tán némi kapkodás, és nem mindig lehet segíteni.

Talán eljön majd az az idő, amikor az emberi társadalomban fontos lesz az emberi lét, karöltve a természettel majd mindenki tehetsége, adottsága szerint tehet hozzá valami szépséget teremtett világunkhoz.

Nem feladni!

Anyánál töltöttük Csabával a napot. Ilyenkor igyekszem anyukámnak elegendő főtt ételt készíteni egész hétre. Pörkölt, nokedli, krumpli saláta. Felmosni, elpakolgatni, amit egy közel nyolcvannégy éves már észre se vesz, vagy ha igen, akkor nem tudja megtenni.

dscn2371.jpg

Attiláék kettő körül érkeztek. Levitték anyát kocsival apa emlékműjéhez, mert Mindenszentek óta nem volt ott anya. Még ilyen távolságot se tud már huzamos gyaloglással megtenni. Elkoptak a lábai, a dereka. Elkoptak a rengeteg munkától, a saját és felesben vállalt földektől. Elkoptak a sok munkától, az iskolában való takarításától, akkor, amikor még ott, szénnek fűtöttek. Egész életében gürizett, minden évtized „fát vágott a hátán”, ő pedig ment és tette a dolgát, segített ahol tudott. Elkopott hát, mint a vágó deszka, ami az évek során lassan elvékonyodik.

Egy napon minden vágódeszka kettétörik.

November 13. péntek (48)

Tegnap kettős halálos balesetet okozott itt Salgótarjánban egy tizenhét éves fiatalember. Lopta az autót, miután kivonta magát az állami felügyeletből. Kétségbeejtő, hogy mit teszünk a fiataljainkkal. Mert tesszük. Mi tesszük, akik nem lépünk fel a kormány őrült erkölcsi, morális irányvonala ellen.

Írom a naplóm, miközben várom Csabát, aki angol órán van. Nézem az égboltot, abban reménykedve, hogy legalább egy csillag felragyog, de nem. Az ég már sötét és felhők takarják a csillagokat. Pont olyan szürke és szomorúan ködös minden, mint az emberek hangulata.

Arra gondolok, hogy felnézek, pedig ez csak a bolygó tömegvonzásából adódik. Ha megszűnne, akkor simán leesnék. Fel. Le. Akár az életünk.

Ma voltam a pajzsmirigy szakrendelésen. A rendelő lépcsőjén álltunk egy darabig Csabámmal (addig ért a sor), az én autista tündéremmel, mert a papírok, a bemondásos iratgyűjtés egy csöppet akadályozta a forgalmat. Türelmesen várakoztunk, de amikor a szélfogóba értünk (elől és hátul is fotocellás ajtó) a hátunk mögött álló tömeg betódult. Kb. öt centire álltak az emberek mögöttem. Hiába szólt a biztonsági őr, öt centit oldalazott arrébb a nő is, aki közvetlen mögöttem állt. Hiába szóltam, hogy tartsák be a távolságot. Süket fülekre talált. Délután a boltba a bácsikára is hiába szóltam, hogy ne fogdossa össze a kenyereket, ott a papír, ha mindenképp fontos. Azt mondta kemények. Nem vette meg egyiket se. Azt én se. De aki nem látta, hogy mit tett, valószínűleg haza vitte.

Gyalog mentünk és gyalog jöttünk egyébként, mert éppen akkor nem volt busz a lakótelepre. Nem gond. Ennyi mozgás kell. Meg a vírus is kevésbé valószínű, ha nem a tömegben közlekedünk. Könnyű persze nekem, hiszen a szakrendelő itt áll a lakótelepi domb lábánál. Visszafelé a domb már hegynek mutatta magát, meredek lejtőjével. Kétszer kellett megállnom, pihenni.

A háziorvoshoz – mivel éppen útba esett – beadtam a kapott leletet. Az üvegajtón keresztül beszélgettünk. Mondtam neki, hogy szívszanatóriumba kaptam behívót, de a pajzsmirigy túlműködés miatt az orvos nem igen javasolja. Nem tudott ebben tanácsot adni. Abban se, hogy mi van akkor, ha dec. 1 és 21 között ott felüti a fejét valamiképp a vírus. Haza engednek? Vagy ott leszünk Karácsonykor is karanténban? Javasolta, hogy inkább hívjam fel őket, mert biztosan végeznek tesztet. Ugyan mennyi időbe telik egy teszt elkészítése?

A szakrendelőben gyorsan végeztünk. Itthon aztán Csabám olvasott nekem pár oldalt Tamási Áron Ábeléből. Már olvastam, ő is, de még olvasónaplót nem írtunk eddig belőle. Most ezt tesszük. Élvezet hallgatni az ízes mondatait! Mintha simogatnák az ember lelkét. Mindenképp javasolnám, ha valakit érdekel, mert lehangoltság ellen kiváló, ha valaki szereti a magyar nyelvet.

Sokszor a régi új utakat nyit.

November 12. csütörtök

Ez a születésem napja. Hatvanegy éves lettem. Hihetetlen. Nem érzem ilyen korosnak magam. A lelkem nem. Csak a testem rendetlenkedik. Hol itt, hol ott fáj. Mindig érezteti velem, hogy múlik az idő. Érezzük. Élünk. No, de milyen világban? Milyen világot hagytunk itt szárba szökkenni? Hogy kerülnek géppisztolyos terrorelhárítók az utcára? Az ország vezetői küldték ki őket, hogy büntessenek. Most, amikor tombol a covid vírus, most, amikor emberek veszítik el a hozzátartozóikat, szeretteiket, a munkájukat. Most kell még nyomorultabbá tenni az egyébként is megviselt idegzetű embereket. Este nyolctól reggel ötig kijárási tilalom van. De miért is? Akkor fertőz leginkább a vírus? Nem mondom meg a válaszom.
A kórházak a teljesítmény határán, a dolgozók holt fáradtak benne. A média hazugságokat, féligazságokat harsog. Az emberek félnek: „Ne írjon semmi politikait a fészbuk oldalára – mondja valaki, mert a barátnőm mondta, hogy egyik ismerőse írt és azonnal rászálltak.”  Hogy miként történt a rászállás, azt nem lehet tudni.
Ilyen körülmények között lettem én egy évvel öregebb.
Hajnali kettőkor kiültem a géphez, aztán fél hatkor visszafeküdtem. Hétkor arra ébredtem, hogy kilenc éve halott édesapám él és beszél hozzám, holott úgy ment el, hogy beszélni már nem tudott. Örömmel mutat nekem egy díszes oklevelet és átad egy dobozt, benne kitüntetéssel, amit azért kapott, mert nagyon jól dolgozott egy életen át.
-    Látod? Ennyire jól éltem – mondja, és csak úgy sugárzik arca a boldogságtól. Úgy ébredtem, hogy a kezemben volt még a kitüntetés. Persze csak álom volt, nekem mégis sokat jelent. Apukám felköszöntött.
Fél nyolckor felköszöntött Csaba fiam, aztán hívott Attila is. Este jöttek Vicával és Dominikkal. Együtt volt a csonka család. Mert csonkák lettünk, amikor Enikő elment. Ő hiányzott, de nagyon. Bár lehet, hogy mégis itt volt az ő párjával, csak a mi érzékeink, az agyunk alacsony kihasználtsága, nem engedi észlelni, hogy velünk vannak.
Attila és a férjem, Tamás, bontották ki a mosógépet, amit délelőtt hozott a futárszolgálat. Beüzemelték, ami eltartott egy darabig. Felfoghatnánk szülinapi ajándékként is, de nem az volt. Egy hete romlott elé az öt éves (igen 5 éves és nem 30 éves, ahogyan az régebben volt) mosógépem. Ment ő, csak keservesen csattogott. A szerelő kétezerért kijött és kimondta a halálos ítéletét. Pedig nagyon szerettem a mosógépemet.  Az csak a vak véletlen, hogy éppen a születésnapomon hozták.
Az én sorsom ellenkező előjellel értelmezi az „ajándék” szót. Szóval ez inkább „kár” és nem „ajándék”. Összesen kilencvennégyezer forintos kár. Egy jó kis érvágás. És mégse szólhatok semmit, hiszen mi ki tudtul nyögni. És hányan nem?

aaa.jpg

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.