Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


GONDOLATOK, HOL ERRŐL, HOL ARRÓL

2021.06.18

GONDOLATOK, HOL ERRŐL, HOL ARRÓL

2021. június 18.

Értelmetlenség. Minden. Tán az egész életem. Csak folynak a könnyeim itt a gép előtt és úgy ütöm a billentyűket.

Csalódtam. Nagyot csalódtam. Elsősorban magamban. Azt hittem így 61 évesen már van némi emberismeretem. Hát, nincs. Vagy a világ futott el mellettem és én beleragadtam egy őskőkori erkölcsbe, ahol az adott szónak súlya és becsülete volt.

Az nem elég, hogy országunk vezetői szabályos diliházat csinálnak szeretett hazánkból, hogy orruknál fogva vezetik az embereket, hogy elbújnak és kirekesztenek minket, meg embereket a társadalomból. Az csak hab a tortán. Az emberek maguk se tartják az adott szót. Az emberek még az ajándékot is visszautasítják. Miért is mondom ezt?

Néhány napja már halogatom, hogy megírjam: csalódtam, de mindig csak halogattam, hátha felszívódik a lelkemből és elmúlik, mint a láz. Le akartam győzni a fel-fellángoló végtelen szomorúságot. Nem ment. Egyre csak rakódtak rá egyéb történések és ahelyett, hogy eltűnt volna, még nehezebb lett.

Kezdődött azzal, hogy a Lélekkalitkában megírt hatósági cselekmények kapcsán eljön hozzánk egy ismerős és az ő szakértő ismerőse, de aztán egy váratlan betegség, majd a vírushelyzet ezt eltolta. Májusban jött a hír, hogy a hónap végén érkeznek, aztán egy másik hír, hogy majd csak június végén. Ma meg az, hogy július végén. Én vagyok csak ennyire érzékeny, vagy valóban irreálisan sok a halogatás? Miért kell egy anyát ennyire hülyére venni? Nem kértem, ők akarták, hogy jönnek. Én már beletörődtem, hogy a lányom gyilkosát soha nem fogják megtalálni, hiszen a hatóság már kijelentette, hogy nem volt gyilkosság. És amit a hatóság kijelent, az mindenki számára tabu és szent, meg sérthetetlen, akkor is, ha hazugság. Erre jött az ismerős és felbiztatott, hogy utána járnak, de ez a halogatás megtépázta az idegeim.

Lélekkalitka! Lélekkalitka? Hát az az életem, a javából. Benne vergődök és bennem vergődik.

Furcsa a világ. Olyan emberekkel találkozom, akiknek a viselkedését nem értem. Az indokaikat sem.

Néhány hete hárman is jelezték, hogy kérnek a Lélekkalitkából, de azóta csak egyikőjük jött el érte. A másik kettő indokolt egy ideig, azóta azonban csönd van. Megértettem, igazából nem kell. Persze, nem kötelező. Nyilván. Ahogyan a megjelenéskor is előfordult, hogy megbeszéltem valakivel, hogy találkozunk, de nem jött el a találkozóra és azóta tán még az ismerősei közül is törölt.

Ennyi. Nem kell engem szeretni!

Ami azonban az elmúlt hétvégén történt, azt egyszerűen nem tudom feldolgozni. A hétvégén két könyvet akartam két embernek ajándékba adni, de mindkettő visszautasította.

Az egyik Enikő volt barátnője volt, aki azzal indokolta, hogy azért nem kéri a könyvet, mert neki Enikő már mindent elmondott, amit tudnia kell.

A másik visszautasító Enikő apukája volt, aki ugyan egyetlen szót se szólt hozzám, pedig a fiunk esküvőjén voltunk és gondoltam, ideje béke jobbot nyújthatunk. Dedikáltam neki a könyvet, de amikor láttam, hogy levegőnek néz mondtam Attilának, hogy adja oda neki, mire az édesapa azzal utasította vissza a kislányunk emlékére ajánlott könyvet, hogy „csak felzaklatná”, azért inkább nem kéri.

Bocsánat, hogy már megint az életünk sötétebb oldalát emlegettem! A fényt azonban ti is látjátok ebben az egyre terebélyesedő és mélyülő sötétségben. Mondjuk én most egészen mélyre kerültem, akár mint ember, akár mint anya, akár mint alkotó.

Itt ülök egy gödörben. Ha felnézek, egészen aprócska csak az a fény, ami fölöttem valahol a távolból fénylik.

sotet-godor.jpg

 

 

 

 

 

2021. május 18..

Ha látjuk mi zajlik a parlamentben (nagybetűt nem érdemel), hogy azok hangját meg sem hallják, akik nem a kormányzó pártra szavaztak.... Ha tudjuk, hogy pénzbüntetéssel akarják az igazságot némítani... Ha látjuk jól, hogy az egész csak kirakat... Ha jól tudjuk, hogy látványcirkusz... Ha azt is tudjuk, hogy uralkodnak rajtunk és azt a mi pénzünkön teszik... Ha tudjuk, hogy hazugok, hogy kihasználnak minket... Ha azt gondoljuk, hogy erkölcstelenek, mohók és képmutató bohócok, és ezt a bohózatot vagy kabarét nekünk játsszák... Ha a gyomrunk a gerincünkön kúszik fel a tarkónkig... Ha tudjuk, hogy félelemkeltés, riogatás, manipuláció, hazugság tömkelege árad felénk... Ha látjuk, hogy kifosztottak bennünket a kereszténység álszent zászlaja alatt... Ha tudjuk jól, hogy megosztanak bennünket... Ha faragatlan arcátlansággal semmibe veszik a képviselőinket... Ha halljuk, hogy tudatlanok vagyunk és semmint nincs, ezért annyit is érünk...? Akkor mire is várunk még? "... nem elég akarni, de tenni, tenni kell....." Az idősek, a betegek sajnos már nem sokat tehetnek, csak veletek vonulhatnak fiatalok. Szóljatok!

2021. február 15.

Az én Valentin napom

Vasárnap. Pluszban még Valentin nap is. A vasárnap sokaknak a pihenésről szól, amikor kipihenhetik a dolgos hétköznapok fáradalmait. Nem úgy a háziasszonynak, aki ekkor a konyhában sertepertél, hogy a családnak ebédet főzzön. Pontosan így voltam én is tegnap. A konyha volt a szereplésem legfőbb színtere délelőtt, és a kicsike kamra, ahonnét minap telepítettem ki egy papírzacskóból a moly lepte diót. Tele voltunk aprócska barna lepkékkel és kénytelen voltam átnézni a lisztes-, a tésztás- és a sütéshez használt hozzávalók dobozát. Volt két fémdobozom, több dolog végül abba került és sok felbontott, régi zacskó egy szatyorban végezte, amit aztán Csaba kitett a kuka mellé. Pazarlás. Így is mondhatjuk. A kényszer azonban nagyúr és mivel ezek a lepkék jól megfegyelmeztek, kénytelen voltam megválni az ősidők óta babusgatott maradékoktól.

Délután egy lett, amikor végeztünk az ebéddel is és én fáradtan adtam át magam a szokásunknak, és ez nem más, mint a délutáni szieszta. Kimondottan javasolt minden embernek, csak hát keveseknek adatik meg, hogy ezt élvezzék, hiszen általában ez az időszak a munkaidőbe esik. Sokszor mondom is, hogy iszonyú egészségtelen életet élünk, a munkaidő se úgy van beosztva, hogy az ember nyugodtan megebédeljen és félórára lepihenjen utána. A következő kormányoknak javaslom ennek a kötelezővé tételét (ennek a mostaninak is mondom persze, remélem, megfontolják).

A Bálint napot mi nem szoktuk ünnepelni. Most se tettük, szó sem esett róla, csak a hosszúra nyúlt sziesztám után döbbentem rá, hogy én mégis kaptam erre a napra egy óriási ajándékot.

Az első hatvan perc forgolódással telt, mert akár melyik oldalamra fordultam, beleértve mind a négyet, mindig fájt valahol. Nem sorolnám fel mindet. Aztán Csaba felkelt és elment borotválkozni. Gondoltam, akkor én addig, míg elkészül, fekszem. Csak hát az ember tervez… Abból is egy óra lett. És milyen jó, hogy maradtam!

Az ágy, amin álmomban feküdtem kényelmes volt. A teljes falfelületen, üveg ablakokon áradt be a ragyogó fény. Az ágy mellett egy íróasztal állt, előtte egy karfás forgószék, amire éppen leült Enikő. Mosolyogva figyeltem az ismerős mozdulatait, ahogyan az iratok fölé hajolt, ahogy írt és számolt. Nem is figyelt, azt hitte alszom. Csak akkor nézett le rám mosolyogva, amikor azt mondtam neki, hogy csodálatos és annyira boldog vagyok, amikor így figyelhetem. Egy hirtelen jött érzelmi hullám hatására felkeltem és ott csókoltam, ahol értem. Az arcát, a szemét, a száját, a nyakát, ő meg nagyokat kacagott, hogy mi történt velem. Aztán visszaültem az ágyra, oda húztam a forgószékkel együtt őt közel és mondtam nem akarok erőszakos, vagy tolakodó lenni, de most már, hogy ismét együtt vagyunk (én voltam nála) igazán elmesélhetné, hogy mi történt a csaknem kilenc év alatt, amikor is mind azt hittük, hogy meghalt.

Elnézett rólam, az íróasztal felé. Nehezen jöttek a szavak. Azt mondta nehéz volt. Nagyon nehéz, de az utóbbi három év nagyon sikeres volt. Akkor úgy is mondhatná, hogy megfogta az Isten lábát, mert olyan nagyszerű üzleteket kötött, amivel rengeted pénzt keresett.

Álmomban fel is sorolta az üzleteket, de mire felébredtem elfelejtettem.

Sokáig néztem a mennyezetet (festeni kéne), és sokáig nem is tudtam melyik a valóság. Az, amit álmodtam, vagy az, amibe felébredtem.

Akkor, amikor a férjemnek elmeséltem, akkor döbbentem rá, hogy talán éppen azért találkozhattam vele álmomban, mert Valentin-nap van, mert ők akkor ezen a napon, az ő Tomijával, éppen a Dunakanyarba szerettek volna menni, de a munka abba is beleszólt. Ők megtartották, és én azért látogathattam meg az ő álombéli, túlvilági, másik dimenzióbeli otthonában, mert szeret és ezzel jelezte, hogy még ő se felejtett el.

Csodás napom volt ez által. Attilám is kapott egy Jelet. Nyert az egyik sorsjegyen huszonhét ezer forintot. Enikő éppen 27 éves volt.

sam_1017.jpg

Enikő, Tomi és Tomi édesanyja.

 

2021. január 5. (360)

Az Akasha Krónikák megnyitása című könyvben kicsit csalódtam. Túl sok benne a kötött rituálé. Persze attól, hogy én azt gondolom, ezek nem igazán kellenek, még lehet az igazság. Nekem viszont olyan, mint a templomba, amikor misét tartanak. Ott is van kötelező protokoll. Persze az életünkben is mi állítunk föl szabályokat - és nyilvánvaló mindenki számára, hogy ezek már sok esetben akadályozó bürokráciák -, de egy ilyen magasztos cselekvésben, mint a saját Élet Könyvem megnyitása, hagy ne kelljen már!

Más kérdés, ha más emberek Krónikáit akarnám megnyitni. De nem akarom. Én csak a sajátommal szeretnék kapcsolatba kerülni, és ehhez nem hinném, hogy fohászokat, meg imákat kelljen elmormolnom, lehetőleg háromszor.

Vannak benne elfogadható, jó tanácsok, hogy pl. ha kapok üzenetet, azt gyorsan leírom.

Szerintem mindenkinek saját útja és saját módszere kell, hogy legyen. Én az egyszerűség és a természetesség híve vagyok. Az ember ebben az állapotban is meg tudja őrizni a tiszteletet mindenféle identitás felé. A szerénység sem nagy kihívás és az elfogadás se, de a mások által írt fohászokra nem vagyok vevő.

Azért is rendeltem meg ezt a könyvet, mert hiszem, hogy az ember több mint amennyi látszik.  Azt is hiszem (vagy tudom?), hogy a lélek halhatatlan. Ahogyan a bolygó anyaga képes megsemmisülni, úgy a testünk is elkopik, véget ér, de a lélek éppen olyan végtelen, mint az Univerzum.

Életeink, emlékeink, tapasztalataink beivódnak ennek a végtelen térnek a szövetébe. Jung is állított valami hasonlót. Ő azt mondta, hogy létezik egy „kollektív tudat”, amely körbe öleli a Földet. Ebből a kollektív tudatból bárki lehívhat információt. Erre hivatkozik, amikor rámutat, hogy mennyire felgyorsultak a kutatások. Ezt látszik igazolni a „századik majom” elmélet is. (Egy majom, egy szigeten elkezdte megmosni az édesburgonyát, mert rájött, hogy sárosan nem annyira finom. Látták ezt a többiek és elkezdték utánozni. Amikor a szigeten általánossá vált a burgonyamosás, egy másik szigeten is elkezdték a burgonyát mosni a majmok. A tudósok megrökönyödve álltak a jelenség előtt, de csak egy magyarázat volt: a mosás kellemes hatása bekerült a kollektív tudatba és onnan más csoportok már könnyedén lehívták.)

Ha létezik ez a kollektív tudat (ahogyan a nyájimmunitás is létező), úgy léteznie kell az egyes lelkeknek is egy olyan tudatnak, amely az összes tapasztalatát, emlékét, jelenét őrzi és a jelen választásai által még egyfajta jövőt is előrevetíthet, meghatározhat. És nem csak a mi jövőnket határozza meg, de a körülöttünk lévő embertársaink holnapját is.

Igaza lehet Csabának, amikor azt mondta, hogy az emberek arany és ezüst szálakkal vannak összekötve, melyek a szemünk számára láthatatlanok.

Nagyon is lehetséges, hogy előző életeinkkel együtt alkotjuk az Univerzum szövetét.

Találtam egy nagyon érdekes megállapítást, hogy sokunk miért nem tud betagozódni bürokratikus, túlszabályozott, túlzott elvárásokkal működő társadalmunkba.

Természetesen azért figyeltem fel rá, mert az én harmadik gyermekem autista. (Még az is lehet, hogy ezt a könyvet is azért vetette elém a sors, hogy ezt a féloldalt elolvassam.)

A könyv 61 oldalán olvashatók a következő mondatok:

„Néhány gyerek az Akasha információjához való hozzáférés képességével születik, de testük nem támogatja az információk rezgését, s nagyon fiatalon autistákká válnak, vagy esetleg meg is halhatnak. Tudom, hogy a krónikák őrzői tájékoztatták a szüleiket (rajtam keresztül), hogy sokan e lelkek közül nagyon magas szinten vannak és a jelenlétük a Földön az, ami számít (akkor is, ha fogyatékkal élők). Néha egyszerűbb idejönni a hiányossággal – s nem kell kölcsönhatásban lenni olyan emberekkel, akik jelenleg tudatosság nélküli állapotukban vannak.

Ennek ellenére lesznek, akik e törekvésük mesterévé válnak, mások egyéb tehetségükkel emelkednek ki…”

Csaba alkot. Néhány alkotását ide tudom tenni, de a nagyobbik részét sajnos nem engedélyezi az eoldal.

dscn1464.jpgrozmaringot-szo-csaba.jpg

festekesbol-keszul-az-1-meteres-futo.jpgrongybol-szott-diszparna.jpg

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.