Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Válaszokat keresve...

2019.05.21

2019. május 21.

Drága Kislányom!

„A dolgok márpedig megváltoznak. Előbb vagy utóbb minden elér a holtpontjához, ahonnan már másfelé folytatódik. Ezen nem tudunk változtatni, vagy elfogadjuk, vagy… mást nem tehetünk. Nem köthetünk kötelet semmire. Hiába is vernénk ököllel a mellkasunk és ordítanánk, hogy mi nem akarjuk, hogy megváltozzanak a dolgok, hiába sírnánk, könyörögnénk, hiába ragadnánk meg tíz körömmel az elhaladó vagonokat, a vonat elsodorna minket is. Így tehát mást nem tehetünk, minthogy felpattanunk egyre és engedjük, hogy minden menjen a maga útján. Utazzunk a változásokkal. Túlontúl nagy, elvárások nélkül. Örüljünk az elhaladó tájnak, akkor is, ha viharba keveredünk, akkor is, ha mínuszok röpködnek, alkalmazkodjunk. Mást nem tehetünk. Elcsépelt, de igaz, hogy akit elkap egy örvény, csak úgy menekülhet meg, ha nem kapálózik."  (Ezt írtad édes Enikőm 2010. 10.01-én.)

Olvasom írásod. Csabának is azt szoktam mondani, amikor valami bizonytalanról görcsösen biztosítani akar, hogy egyetlen biztos van az életünkben, és az, a változás.

Minden más bizonytalan és mindent csak remélni tudunk.

Úgy érzem mindent megtettem, hogy változást érjek el az igazságod kiderítésében, amit a „jog” megenged. Ki volt (kik?) az, aki elvette az életed? Ez a kérdés zeng tudatomban, tudattalanomban, lelkemben, szívemben nappal és éjszaka.

Nincs válasz. Eddig nem történt meg a feloldozás, így marad az örökös kín, és van egy erőddel körülvont izzó parázs a lelkem mélyén, amely egy ősi ösztön, és örökösen az „ököljogra”, az önbíráskodás bosszújára hív.

Azért van még szeme azoknak, akik ebben az erkölcstelen maszatolásban részt vettek, akármilyen szinten és akármilyen cselekedettel, mert be van építve bennem egy norma, amely tiltja a bosszút.

De meddig tart ki bennem ez a mesterségesen felépített gát?

Hét éve és plusz még szűk két hónapja, hogy fékezem ősi vérem, és járom a jogszabályok kikövezett útját, holott az ösztönös igazság bennem más ösvényekre szólít.

Azoknak, akik elhallgattak, eltekintettek, hazudtak és féltek… akik elhallgatták a részleteket, aztán gonoszul hátat fordítottak nekem… ezeknek mindnek, igaza lett.

Szinte az egyetlen vagyok, aki több tíz elme ellentétes gondolatával szembe megyek, és akarom, hogy a gyilkos (gyilkosok?) börtönbe kerüljön. És még ott vannak azok is, akik sorba, némán és lehajtott fejjel asszisztáltak a bűncselekmény eltusolásához. Velük mi legyen?

Azt halljuk, és tudjuk, hogy igaz: „a gondolat hatalom.”

Igen, tudjuk, a lelkünk jól tudja, hogy a gondolataink, akaratunk, hitünk és erős vágyaink hozzák létre és formálják a valóságunkat.

Több tíz gondolat és akarat áll velem szemben, akik nem akarják kideríteni, hogy mi történt azon a hajnalon.

Hogyan győzhetnék ennyi elvetemült, valóságferdítő akarattal szemben?

Enikőm! Élni tovább nélküled, az emlékekkel, az elvesztésed homályba vesző igazságával, mondd! Hogy lehet?

Minden nap képzeletem a Teremtő nem létező kastélyának kapujában repít, és én erőn felül dörömbölök, kérem, követelem, hogy tárja ki előttem és a világ előtt az igazságot.

Tán nem kéne erőlködnöm, mert elnyel az örvény?

A dolgok változnak... te is írod. Mi meg felkapaszkodunk a robogó vonatra és beletörődve a változtathatatlan változásba zokszó nélkül megyünk végcélunk felé. Á! Persze a célt megjelölni senki nem szereti, mintha az, valami ordas hazugság volna. Pedig, aki megszületik, az a halál felé halad.

Nem csak az igazságért könyörgöm a Teremtő Végtelenhez, hanem azért is, hogy a Gát, amit a parázsló igazságvágyam köré építettem, ne szakadjon át és ne indítson el engem azon az úton, amely arról szól, hogy ha nem az igazságszolgáltatásra felállított szervezet, akkor én vegyem sorra azokat, akik bűnösek, akik cinkosok voltak az igazság elfedésében.

Édes Kislányom! De hogyan is tehetnék én igazságot ennyi hazug ember ellen? Az eltelt hét év és majd két hónap annyira legyengített, hogy örülök, ha Csabát az iskolába el tudom kísérni.

A jogtudók se állnak mellém. Egyetlen egy se akad, aki az ügy mellé állna. Mind az erősebb kutya oldalára pártolt. Ők nem az igazság hős harcosai, hanem a jog szolgái.

Kicsikém! Minden, mindig változik. Ez az én reménységem, mert ha az eltelt hét év a hazugoké volt, most eljöhet a változás és végre az igazság, a józanész, a becsület kerekedhet felül. Ha így lesz, akkor nem kell hátralévő kevés éveim a börtönben töltenem, mert akkor nem én leszek az igazság erőszakos megszerzője jogtalan utakon, hanem előkerülnek mind a bűnösök, az árulók, a változás robogó vonatából.

Szeretlek édes kislányom!

Kérlek, segíts!

 

Kapcsolódó kép

2019. május 7.  kedd

Szilánkok

Szedegetem a morzsákat. Az életem apró örömeinek morzsáit, mert nagyok… azok nincsenek, de ebbe már beletörődtem. Beletörődtem? Nem. Ez csak önámítás. De!

Mik is lennének a nagy örömök? Azok tán nem is léteznek. Csak kicsikék vannak, aprócskák, melyekből, mint a kirakós játék, összeáll az élet.

Kapaszkodom ezeken a „morzsákon”, mint vadul száguldó metrón az utas a fogódzóba, és közben győzködöm önvalóm, a tudatom (vagy az egóm?), hogy ez így, rendjén is van.

Egy embernek, akinek kalandtúra az élete, mint például a sci-fiben a Doktornak, az idő és térutazónak, annak áldás a hétköznapok monotonitása, a kiszámíthatóság, amikor a napok majdnem ugyanolyanok… annak a békessége. Ám egy életet leélni ugyanazon köröket futva és tudni a körből nincs kiléptető út, egyedül tán a halál megváltása…

 

Egy életet leélni szépséges látványok, csodás emlékek, nagy alkotások nélkül, az egy terméketlen élet.

A tudatalattiból tudatosan elfeledtetett képek, éjszakánként előkúsznak és támadnak. Vágyni a lányomra, aki váratlan tragédia által tovatűnt, akivel „kaland” volt még a mindennapok egyformasága is, mert alkotássá váltak a kimondott gondolatok, a termékeny talajon, ahová hulltak… nos, egy ilyen élet aligha ér többet, mint hangya élete a bolyban.

A változások mindennaposak, mégis alig észrevehetőek és saját magam húzom a saját hajamnál fogva magam, hogy észrevehető változásokat cselekedjek.

Lassan eltűnnek a barátnak hitt emberek… nem is nagy ügy! De a lányom elvesztése helyrehozhatatlan.

Ez mélyre fúródott szilánk a szívben.

Szedegetem hát önmagam biztatására életem apró örömmorzsáit – Csaba mosolyát, őszinte egyszerű lelkének támaszt adó tisztaságát, Attila hangját a telefonban másnaponta „Szeretlek anya”, az unokám huncut kópéságát „no, jó akkor harapok még egyet a rántott sajtból” és derülök, mert folytatja a szivárványtorta majszolását Csabával, mert békésen egy tányérból eszegetnek.

Nincs más, csak ezek a „morzsák”. Nincsenek mindennapokat megszépítő más figyelmességek, melyek elviselhetővé teszik a lelki nyomort, amibe egy gyilkos keze lökött és vele a családom. Nincs igazság és annak a szolgáltatása, szemet hunyni aljasságok felett… azt teszik velünk.

És nem éljük az életet, csak vegetálunk fájdalmaktól ölelve. Ahogy mások is, más kínokkal, más terhekkel… az egyszerű életet.

Nehéz minden nap hősiesen állni, azt mutatva, hogy túl vagyok már a kínokon. Csaknem lehetetlen. A beszélgetések, a vidám mosolyok után hazaérve összecsuklom, mint az öreg, régóta használt colostok.

Maradnak az álmok, mint ma éjszaka is, amikor Enikőt a szobájába, az ágyára álmodtam és csókoltam, ahol csak értem és sírva rimánkodtam neki, hogy ugye ez most már a valóság, mert oly sokszor volt már, hogy igaznak tűnt, aztán álom volt, ami a hajnallal tovarepült.

Kapaszkodom az álommorzsákba és képzeletem a lépcsőre vetíti, hogy jön föl és belép a kitárt ajtón… olyan váratlanul, ahogyan elment és kiderül, hogy ez volt, ez a hét év, és még egy hónap a lidérces rossz álom.

 

2019. március 25.

Válaszokat keresve

Anya névnapja van. A hétvégén elfelejtettem neki venni virágot. Pedig volt időnk, vártunk egy csomót a buszra, amikor pénteken mentünk ki hozzá. Nem értem, miért vagyok ennyire szórakozott! Talán a sok fájdalom, a testi és a lelki fájdalmak az okai. Mégis bánt, hogy annak a neve napját felejtem el, aki annyit tett értem, amennyit összességében számítva senki más.

 

Aztán meg mindig előkészítem itt magamnak a füzeteket, kinyomtatott leveleket, hogy majd írom Enikő történetét, és csak olvasom, olvasom őket… aztán sírok. Mindig ezt érzem, még nem vagyok kész, még nem látom, hogy hogyan áll majd össze.

Pedig a természet sürget. Hol a hátam akar beszakadni, hol a térdem csuklik ki, hol a hasam fáj, és két-három naponta vérzek. Vastagbéltükrözésre küldtek, de annyira félek, hogy halogatnám. Kértem másik időpontot, mert úgy éreztem most már rendbe jött valamennyire, nem voltak tünetek, erre aznap este megint rákezdte. Most itt vagyok másik időponttal és délután, ha haza jöttem Csabával az iskolából, mehetek megint az orvoshoz. Szerintem okkal fog teljesen dilinyósnak tartani.

 

Van itt egy csomó iromány, amit nem látok át, pedig én írtam. Csaknem hét év termése. Termése? Micsoda szó! A termés valami jó, valami, ami hasznos. De ez telis-tele van könnyekkel és fájdalommal. Bizonytalanság, kétkedés, kitalációk, mert, hogy a mai napig sem tudom, igazából mi történt és hol rejtőzik az igazság.

Mintha a hatóságok, a körülmények mind arra játszanának, hogy soha a büdös életben ne derüljön ki: azon a hajnalon mégis mi történt.

Az „árnyak” fellopakodtak az emeletre és megkötözték, megkínozták őket? Valami információ kellett? Vagy pénzre vágytak? Aztán levágták a lábukat? „Nem mentek ti sehová!”  És tüzet gyújtottak?

Vagy férfiak jöttek és megerőszakolták a lányomat? Aztán amikor feljelentéssel fenyegette őket, akkor megölték?

Hol van az igazság? Ki dugta ennyire el?

Mindenki benne volt ebben a mocsokba? A tűzvizsgáló minden szabályt megszegett, ami le van írva, hogy tennie kellett volna. A rendőrség alapból kizárta a szándékosságot, a gyilkosságot, pedig hát a holtaknak nem volt lábuk. Ez mióta nem gyanús körülmény?

A boncnok nem találta a megadott ismertető jeleket és nyugodtan tovább lépett, nem kutakodott. Volt egy túlélő, és ott volt a sérülésmentes kar- és nyaklánc, ami abban az óriási hőben, ami lábszárcsontokat égetett el, nem olvadt meg.

Ennyi volt. Meghaltak és kész. Hogy mitől és mi (vagy ki/kik) által az maradjon titok. Hagy fusson az álnok gyilkos. Ja, hogy az anyuka izgága? Ó! Bocs, akkor mégis felküldjük a vért a laborba, meg a vizeletet is, aztán majd megnyugszik a mama. Pedig dehogy akarták ők azt felküldeni Budapestre, hiszen a mintavétel április 12-én volt, a központi laborba meg június 5-én érkezett.

Vannak, akik nem kérdezik, hogy miért kellett csaknem 2 hónapot várni a minták felküldésével. Ilyen pl. Enikő édesapja is. Ő is megálljt parancsolt volna nekem, ha lett volna még az életemhez valami köze. Azért szóltam neki, hogy fellebbezni fogok a lányunk halála miatt végzett hanyag, trehány, bűnpártolás látszatát keltő vizsgálat miatt. De azt mondta nincs értelme. Sokan mondták ezt. Nem csak ő. Sokan túltették magukat. Nem csak ő.

Március 22.

Azt írja az asztrológus, hogy Új Csillagév kezdődött 20-án.  A Nap a Kos csillagképbe lépett, amikor a tavaszi napéjegyenlőség volt.

Elgondolkodtam azon, hogy valóban lehetővé teszi-e ez a Fény, hogy lássam az Utam Magam előtt?

A múlt lezárult, a jövő előttem. A tapasztalatok, melyeket szereztem – nem is az elmúlt egy évben, de az elmúlt hétben – igencsak keserűek. A képességeim a háttérbe szorultak, el is feledtem, hogy vannak. Csak néha bukkantak elő, mint búvó patak, amely időnként a felszínre tör. Sokkal inkább el voltam foglalva autista kincsem életének, útjának igazításával, a nagy fiam gondjainak enyhítésével, a lányom gyilkosának megtalálásával. Persze nem én akarom megtalálni, mert lehet engem is megölne, az én lábam is levágná élve, és rám gyújtaná a házat. Azt szerettem volna, ha a hatóságok teszik meg ezt helyettem és kiszabják azt a méltó büntetést, amely örök életére rács mögötti életre ítéli.

Nem tették. Előtör a gondolat: mennyire vastagon vannak ezek benne ebbe az ügybe? Hiába, no, az ember agya ezerfelé száguld, amikor a lehetséges okokat, a miérteket, a hogyanokat kutatja.

A bánatom örök. Nem egyedül azért, mert elvett valaki tőlem egy szebb életet, a lányom ölelő szeretetét, hanem azért is, mert elvette tőlem a vejem megbecsülését, a lehetséges unokáim rajongását, hogy mese-nagyi lehetnék.

Ez, soha el nem múló fájdalom.

Ám az élet, ahogy azt a természet kiosztotta, folyik tovább, és követi a Fényt.

Hívom vissza Hitemet, hogy ez a Fény és vele a Szeretet örök!

Hívom arra is a hitet, hogy ez a Fény és ez a Szeretet lehet a mi irányítónk!

De kik azok a MI? Mi, akik hisszük, hogy Lelkünk az irányítónk. Ha tudjuk, hogy akik átvették a világ irányítását, azok elnyomják lelkük hangjait, de nekünk nem és nem szabad beleolvadnunk ebbe a téboly-tégelybe, mert mi hiszünk a Szeretet erejében.

Az asztrológus szerint a „tűz elem (tisztítótűz) és a Kos (Isten Báránya) elviszi a bánatot és a betegséget.

Jaj!

Számomra a Kos, Enikő volt. Ő született ennek a jegyében (04.18.) és a tűz volt az, ami elvette az életét és az övével az enyémet is. Hogyan hihetnék most a tűz tisztító erejében?

Hogyan szerezzem vissza a hitet, hogy valaha teljes ember lehetek?

Tudom, hogy a bánat hozza a betegségeket. Meg a tehetetlenség, amikor gúzsba van kötve a szándék és az akarat. Hogyan szabadulhatnék meg a bánattól, amikor oda lett a fél szívem?

Gazdagodtam tapasztalataimban? Igen, igen. De mit ér a tapasztalat, ha másokat képtelen vagyok felrázni? Mit ér mindez, amit megtudtam hazámról és a világról, ahol mindenki egymásnak falaz és elnézi a „piszkos” ténykedéseket? Mit érek ezekkel a felismerésekkel, ha a célt, csak együtt tudnánk elérni, és mindeközben mindenki Csipkerózsika álmát álmodja?

Haladni kell az utamon, amely jelenleg úgy tűnik magányos út. A magány adhat bölcsességet, de ki is száríthat. Minden attól függ, hogy a kitaposott ösvényen követ-e valaki. Ugyanis nem arra születtünk, hogy önmagunknak szerezzük a tudást, és önmagunknak hasznosítsuk, hanem a társakért. Ha nincs, ha hosszú ideig nem érem el, hogy kövessék a szeretet, a megértés, a folyamatos tanulás, az önmagunk erejében vetett hitet, akkor magam mögé tekintve, rá kell jöjjek: nincs senki, aki hozzám szól, nincs senki, aki rám mosolyog, és nincs, aki vizet adjon, ha szomjazom.

Ha nem lenne szeretet, nem létezne ez a bolygó. De mennyi szeretet van? Meddig? Mert mi azért egészen intenzíven pusztítjuk magunk alatt az életterünket. Terjed az önhitség, a gonosz, és nem csak abban érzem, hogy ez a gonosz ragadta ki az életem egy darabját az örökkévalóságba, hanem az élőket, az itt maradottakban is, akik a bánatba betegszenek bele és a tehetetlenségbe.

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.