Kézirat az emberhez

Mosolykommandó. Utánanéztem, van ilyen szó. Még akkor is, ha új, létezik. Nekem meg ez jutott eszembe a legújabb szokásomról. Ugyanis ellenállhatatlan vágyat érzek a buszok párás ablakára rajzolni egy-egy mosolyt.
Volt olyan, hogy napok múlva is ott virított a befagyott ablakba satírozott arcocskám. Az indíttatásom csupán annyi, hogy, aki ránéz, ha nem is mosolyodik el, de rögtön eszébe jut a szó: mosoly. Pár másodperce minden idegszála emlékezik, egy villanásnyi időre ott lesz a gondolat. Aztán mehet tovább, csinálhatja a mindennapos dolgait. S ha legközelebb ismét szembetalálkozik vele a zötykölődő buszon, ismét bevillan, de már az előző emlékével összekapcsolva. Talán még arra is gondol, hogy kinek van folyton jó kedve?
Nekem jól esik odafirkantani azt a három részből álló jelecskét. Ami minden nyelven ugyan az, amire bárki ránéz tudja, hogy mi jelent. Hisz tudjuk: „Egy mosoly nagyot visz véghez, boldoggá teszi azt, aki kapja, és aki adja nem lesz szegényebb…”