Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Lélekbe vésett emlékek

2020.03.23

Lélekbe vésett emlékek

 

Kisközség kis iskolájának a tanulója az én időmben még nem jelentette, hogy hátrányos helyzetből indult. Bár! Akkor is hallani lehetett, hogy aki egy ilyen iskolából kerül a középiskolába ötössel, az a városi iskolában csak hármas lesz.

Milyen érdekes ez az „én időm”! Van egy hely, ahol az idő nem is létezik, és ez, az ember lelke. Mintha tegnap lett volna. Néha csak pillanatok, percek, de az eltelt évek szinte semmit nem homályosítanak el belőlük, itt élnek velem, mintha egyszerre vonnék magammal egy sor pillanatot az életemből, mintha egyszerre lennék hatvan és tíz, és húszon akármennyi. Gondol egyet az elme, átugrik a szomszéd idővonalra és máris ott állok a házunk előtti gesztenyefa tövében, nézem a szívet, amit Sanyi vésett a fába a nevünk kezdőbetűivel. Bájos kép. Ám a következő kép fájdalmas, tízen évvel későbbi, amikor sírva futok el, mert jöttek a favágók.

Ugyanilyen éles az a kép is, amikor a kézimunka szakkörön földhöz vágtam a hímzőkeretet, rögvest az után, hogy beleszúrtam a tűt az ujjamba. Még a fájdalom is friss. Aztán az is beugrik, hogy hetedikben a tanfelügyelő azt mondta: rajzzal kellene foglalkozni. De jön az ellenpélda a középiskolából, amikor a tanár nem engedte haza a megkezdett tusrajzom, mondván látni akarja, hogy valóban én készítem, mert az év elején olyan ortopéd rajzokat adtam be, most meg mintha megtáltosodtam volna. Igen, mert Hajni megmutatta, hogy kell szemsíkot jelölni a rajzolás előtt a papíron. Ezek azok a pontok, amikor rés van a tudáson és csak egy aprócska információ kell és jön az „aha!” felismerés és minden világossá válik, kitöltődik a rés és tényleg kiderül, hogy rajzolni kell ennek a lánynak.

Előttem áll most is, ebben a pillanatban a biológia tanárnőnk. Látom, mintha valaki filmre vette volna és levetíti. Virágné, bejelenti, hogy egy új szakkört indít. Elsősegélyt fog tanulni, aki jelentkezik. Ez testhez álló nekem és azonnal felemelem a kezem. Szinte most is érzem kezem ösztönös lendületét. Persze más dolgok is érdekeltek, az irányok ott vannak minden fiatalban, és ha alkalom adódik rá, elő is bújnak. Ha meg nem, akkor elsorvadnak, vagy csak egyszerűen törlődnek, mint a csecsemőből bizonyos hangok, ha nem kap róla visszajelzéseket. Így tanuljuk a nyelvet, és így lesz valakiből vagy jó nyelvérzékkel rendelkező, vagy nyelvi analfabéta.

Az is éles most is bennem, amikor hetente kétszer mentem a kis könyvtárba Karancs tanár úrnak segíteni. Most látom, ahogy betűrendbe rakom a visszahozott könyveket. Érzem a papír illatát és a könyvek szeretete máig bennem él.

Az elsősegély szakkört soha nem hagytam ki. Egy év elteltével lehetőség nyílt arra, hogy a megszerzett tudást versenyben is megmérhessük. A karancsaljai csapattal holtversenyben a második helyen végeztünk. Kéthetes Csillebérci táborozást nyertünk. Mámorító volt. Sírtunk a boldogságtól egymás nyakába borulva. Szinte hihetetlen volt, hogy teljesült az álmom, amiről már tízévesen is álmodoztam. Akkor éppen nyolcadikos voltam és éppen szertefoszlani látszott az áhított álom. Az általános iskola és a középiskola közé eső nyár örök emlék maradt. Akkor teljesült, amikor már éppen úgy tűnt, el kell eresztenem. Azon a nyáron nemzetközi volt a tábor. És én egészségügyi úttörő lehettem két hétig. Nekünk nem kellett részt vennünk  csapatgyűléseken, foglalkozásokon, előadásokon, próbák teljesítésében. Viszont indulhattunk a nagy zászlófelvonó téren rendezett aszfalt-rajzversenyen. A zsűri dicséretben részesített. Felejthetetlen a pillanat, amikor a zsűritagok megálltak a rajzom előtt és a döbbenetük is a rajzomon, mert egy koporsót rajzoltam, amelyből három kéz nyúlt ki, melyekért egy negyedik kéz nyúlt le segítségül. Sokkal többre nem is emlékszem, csak a szerteheverő színes krétákra és, hogy alkonyodott.

Aztán meg szerelmes lettem egy szíriai fiúba, Nadimba. Emlékszem fekete fürtjeire, mély barna szemére, kedves mosolyára. Egy szót se értettem abból, amit mondott, ő se engem, mégis epekedve vártam, hogy legalább megpillanthassam, ha csak messziről is.

Egy alkalommal elvittek minket a Nagycirkuszba. Tőlünk nem messze ültek és láttam, végig fogta az egyik szíriai lány kezét. Azt hittem bele halok. Aztán Györgyi, a karancsaljai lány felvilágosított, hogy az araboknál többnejűség van. Egy éjszakát sírtam át miatta. Egyébként érdekes tény, hogy ez a szerelem szinte minden egyéb dolgot kitörölt az emlékemből. Györgyire emlékszem csak, pedig ő a másik csapatban volt. Kérdeztem mire emlékszik. Írt, akkor rémlett fel halványan a szakács néni, aki őt folyton etette, annyira kicsi lány volt, és a tábori kórházi ügyeletekre is csak azért emlékszem, mert Györgyiben meg azok maradtak meg erősen, hiszen belé meg egy bent fekvő holland fiú lett szerelmes, a kis Juha Kukkanel, aki leesett az emeletes ágyról azért került orvosi megfigyelés alá. Folyton felállt az ágyban és jódlizott. „Az a dal tetszett neki legjobban, aminek a refrénje a hollala tiríja hollala huhú, volt. Ő úgy énekelte, hogy ollala tiríja ollala kukú. Mi nevettük és ő annál jobban énekelte. Zengett a kórház.” – írta Györgyi

 Egy-két évig leveleztem Nadimmal angolul, addig, amíg Zoli, a fiúm, aki még gyűrűt is vett, el nem égette a leveleket és Nadim fényképét. Csak egy levél menekült meg. Azt, azóta is őrzöm.

Ma már nincs bennem az a féltékenység, csak a szépséges emléke maradt az édes érzésnek. Kitágult a világ. Kicsi védett falusi közösségemből hirtelen a nagyvilágba csöppentem és olyan dolgokat tapasztaltam meg, melyekről azelőtt még csak nem is hallottam. Látogatnunk kellett az altáborokat. Ellenőrizni a rendet, a tisztaságot a lakószobákban, mosdókban. Az angoloknál, akikről azt gondoltam addig, hogy fegyelmezett nép, akkora volt a kupi, hogy azt leírni is nehéz. A szemét nem a tárolóba, hanem a földön, az emeletes ágyak alatt hevert. Az araboknál rend volt ugyan, de büdös. El nem tudtuk képzelni mitől, de amikor kinyitottuk a szekrényüket a maradék ételeket találtunk a ruháik mellett, melyek begyűrve tornyosultak a polcokon. A németek voltak a legrendesebb társaság, bár nekik is szólni kellett, hogy az ételt ne hagyják az asztalon, hanem a hűtőbe tartsák, és mosogassanak el.

Egyik reggel, a szabadtéri mosdóknál arra lettem figyelmes, hogy az egyik lánynak (már nem tudom milyen nemzetiségű volt) nagyon vérzik az orra. Már több zsebkendőt összevérezett. Oda mentem hozzá, megfogtam a fejét és a mosdó fölé hajoltattam. Mutattam neki, hogyan mossa a hideg vízzel a vérző orrát, én meg locsoltam a tarkójára a vizet. Így álldogáltunk, amikor az egyik nevelő tanár kötekedni nem kezdett velünk, hogy nem jó így, hajtsa hátra a fejét a lány. Szabályosan elrángatott a lány mellől. Én visszafeleseltem, a lány se fogadott szót neki. Nagy haraggal távozott a tanárnő és azt kiabálta, hogy bepanaszol a táborvezetésnél. Persze nem lett belőle semmi. A lánynak meg pár perc múlva elállt az orrvérzése, és én megtanultam, hogy ki kell állni az igazamért.

Azt állítom, hogy az a kéthetes táborozás tanított meg az elfogadásra, a másik nemzetiségű tiszteletére, és hogy mind egyformák vagyunk, akár rendetlenkedésről, akár barátságról van szó.  Bizonyos, hogy minden emberben ott van ez a csíra, ami vagy kifejlődik, vagy elsorvad. Az együttérzést, a másik ember helyzetébe való beleélést, a másság elfogadását tanulni lehet, és kell is. Nekem megadatott. Megvallom, hogy így nehezebb az élet, hiszen a rosszat, amit ő, a barát, átél, magam is átélem. Viszont az örömök is megsokszorozódnak és a lélek örökre megőrzi ezeket a pillanatokat.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.