Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Világok Virága

2022.08.01

Nagyi meséje borsófejtés közben

 

„– A mesék általában úgy kezdődnek „Egyszer volt, hol nem volt…” Leülünk egymás közelébe, tán még a fejünk is összeér, és akin a mese sora van, elkezdi. Vannak mesék, melyek nem azzal kezdődnek, hogy az Óperenciás tengeren, meg az Üveghegyen is túl, hanem úgy, hogy „ egyszer lesz, nem is oly sokára” – szólalt meg mama, borsófejtés közben.

– A mesélő bárki lehet. Lehet apa, anya, papa, de mesélhet nekünk akár a kiscsibe is, ha egészen odafigyelünk, akkor megérthetjük. Ha valaki mesél, akkor olyankor nem szabad futkosni. Kicsit lehet izegni-mozogni, de nem nagyon, mert a mese szereplői nagyon könnyen tovaröppennek. – Mama keze megállt, és Lilire mosolygott. „Nagyon szép mosolya volt.”

– A mesém tehát úgy kezdődik, hogy egyszer lesz, nem is oly sokára. Még nem tudjuk, mikor, de nem lehet annyira távoli, mert az égen a csillagok egyre sűrűbben hunyorognak. – A mama keze akkor ismét megállt és felnézett Lilire, hunyorított egy párat azzal a szép zöld szemével, azzal is mutatva hogyan hunyorognak a csillagok. – Most persze mindenki, aki hallaná, felsóhajtana magában, hogy nincs is szemük a csillagoknak – folytatta -, de én mondom neked, azt bizony nem tudhatjuk. Azt tudjuk, hogy van egy Napunk, ami világít és melegíti is a Földet. De ugyan honnét tudhatnánk biztosan, hogy nincs szeme? Még az is lehet, hogy több is van neki, csakhogy azok a szemek, nem olyanok, mint a miénk. A Nap olyan hatalmas csillag, hogy a mi Földünk egymilliószor is bele férne. Szóval, azt mesélte nekem a nagymamám, hogy ha a csillagok nagyon sokat hunyorognak, az azt jelenti, hogy beszélgetnek. Mivel ők nem sokat szoktak beszélgetni, valami nagyon fontos dolog történhet ott a távoli végtelenben, kint a világűrben. Valami, ami nagyon is érinti a mi bolygónkat. És én, tudom is, hogy mi, de csak akkor mesélem el neked, ha tudsz titkot tartani.

– Tudok! – kiáltotta ő, akkor azonnal, magabiztosan.

– No, ebben bíztam – mondta mama és egy csókot nyomott a homlokára. – Akkor most ígérd meg, hogy a mesét, amit most mindjárt elmondok neked, a legnagyobb titokban tartod mindaddig, amíg meg nem pillantod a réten a tündéreket, ahogy a virágokon táncolnak!

– Áááá! Mama! A tündérek csak meseországban léteznek!

– Hát, ha nem hiszel bennük, akkor az én mesém itt véget is ért – közölte mama akkor és egészen konokul összezárta a száját. Úgy tűnt semmi más nem is érdekli már csak a borsók. Lilinek, most, amikor már eltelt csaknem hat év az akkori borsófejtős mesélés óta, végül nem jutott eszébe, milyen szavakkal sikerült elérnie, hogy folytatódjon a mese. Biztos, hogy megígérte: senkinek nem mondja el.

– A Föld – folytatta akkor mama -, ez az óriás bolygó komótosan forgott a képzeletbeli tengelye körül. Tudod, mint amikor megpörgeted a pörgettyűt. A bolygónk egy év alatt a Napot is körbe sétálja és képzeld csak, ezzel a szokásával nincs egyedül. Másik hét bolygó is keringőzik a Nap körül, meg még nem tudom mennyi kisbolygó. Amikor a Föld, a mi kontinensünkkel éppen elfordult a Naptól, akkor találkozott az Időt Adó a Sorsváltoztatókkal. Éppen akkor lett sötét itt nálunk, de még az Indiai –óceán is kénytelen volt a csillagos eget nézni. – Akkor a mamája felnézett a szikrázó kék égre, mintha maga volna az óceán. – Szóval –folytatta –, ott a Nap és a Föld közötti térben, ami meg van még százötvenhárom millió kilométer is, ott találkoztak azok a lények, akiket a mi szemünk látni nem képes. Az Időt Adó annyira szomorú volt, hogy sokan inkább haragosnak hitték volna, ha látják. A Sorsváltoztatók sokan voltak, de egyikük se értette, miért rendelte őket ide az Idő és azt se, hogy miért ilyen zaklatott.

Az Időt Adó mélyen meghajolt a változtatásra képesek csoportja előtt. Ezzel is jelezte tiszteletét irántuk és csak utána szólt.

– Az emberek értelmetlen butaságokra pazarolják a kapott időt. Valamit tennünk kell.

 

A Sorsváltoztatók értetlenkedve ingatták fejüket. Nagyon messziről jöttek a hívó szóra. A Végtelen olyan távoli pontjáról, hogy még a fény hátára ülve is egy egész hétbe került, míg a találkozó helyére értek.

– Nem tudunk semmiről – szólt akkor a vezetőjük, aki lilás fényben ragyogott. – Nem is sejtjük mi történhetett. Amikor utoljára erre jártunk úgy tűnt minden rendbe lesz. Akkor az emberek egy nagyon csúnya, a gonosz erők által szított háború után töltötték az időt és a teret. Meg voltak szeppenve és serényen építették a lerombolt településeiket. Segítették egymást. Most megint mi történt?

Az Időt Adó köpönyege erősen megremegett, ami mindenki számára jelezte felindultságát.

– Rengeteg megint a fegyverük. Ezerszer több, mint amennyi egy békés élethez kell. Mérgező gázokat eregetnek a levegőbe és felégetik az őserdőket, amit pedig az Alkotó Erők a Föld tüdejének teremtettek az óceánokkal együtt. Az óceánokat is szennyezik, olajjal, életet rabló sugárral, műanyag szeméttel, és nem veszik tudomásul, hogy  a saját életlehetőségeiket csökkentik. Az élőlényeg sorra kipusztulnak. De az emberek, mint akik eszüket vesztették, egymást is bántják, miközben bódító italokat isznak, drogokkal kábítják el magukat és csak a szórakozás érdekli őket. Nem akarnak alkotni sem az anyagból, sem a szellemiből. Felélik csak azt, amit adtunk nekik.

 

A Sorsváltoztatók értetlenkedve összenéztek. Látták ők a hatalmas városokat, ami azt jelentette, hogy az emberek építkeznek, vagyis alkotnak, de vitázni nem akartak, hiszen nem ők, hanem az Időt Adó az, aki nap, mint nap az emberek között jár.

– Vezess hát minket! Mutasd meg nekünk a Földet és az életet rajta! – kérte a vezető. – Minden szegletét látnunk kell, hogy döntést tudjunk hozni.

 

Akkor mamája felsóhajtott, és elmondta, hogy mindez akkor történt éppen, amikor Lili megszületett. Akkor indultak ellenőrző, felfedező útjukra testet öltve a Sorsváltoztatók az Időt Adó kíséretében. Mivel a Föld hatalmas, és rengeteg az ország rajta, meg sok-sok ember él itt hát bizony ez a vizsgálódás tizenkét évig tart majd.

– Talán most éppen felénk közelegnek, hogy megnézzék, mi hogyan élünk – mondta a mamája. – Soha nem tudhatod, ha ismeretlennel találkozol kicsikém, hogy kit, vagy mit rejt a test, akivel éppen beszélsz. Mindig legyél jó.”

 

Amikor mama így mesélt, Lili még csak hat éves volt. Arra a napra gondolt most, miközben anyja, Enid, csöndesen sírdogált a szomszédos hálószobában, hiszen úgy szerette anyósát, mint saját édesanyját. Táviratot kaptak jászói nagypapától, amely arról értesítette őket, hogy a mama, apja édesanyja, egy távoli, elérhetetlen világba költözött. Lili is a szobájába zárkózott. Szívét a bánat szorította, és azzal próbálta csendesíteni ezt a szorítást, hogy emlékezett. Igyekezett visszaemlékezni arra a napra, amikor borsót fejtettek, a mama pedig mesélt.

sorsvaltoztato-festmenyem.jpg

Álomfilmek

 

Lili, de még a nagymamája se tudott arról, hogy az Idő és a Sorsfordítók, mielőtt emberalakot öltöttek a terek pókhálóját használva, még tartottak egy igen hosszú tanácskozást az Északi-sark felett.

Alattuk békés, hó- és jég-fedte táj honolt, nem nyüzsgött alattuk fénylő nagyváros. Jól láthatóak voltak a csillagok, így a kérdéseik akadálytalanul jutottak el az Univerzum rendezőjéhez.

Az elsődleges kérdésük az volt, hogy ők, a teremtés küldöttei tehetnek-e bármit, hiszen törvény volt arra, hogy nagyobb beavatkozás tilos. A kérdés elküldése után, hosszú várakozás következett, amit arra használtak, hogy megjelenés nélkül ugyan, de figyelték az embereket.

Eltelt sok-sok hónap mire engedélyt kaptak a beszélgetésre és álomfilmek készítésére, de feltétel volt, hogy a jóságnak és a szeretetnek mindig jelen kellett lenni, bármit is tettek.

Az álomfilmek elkészítése hosszú és nehéz feladat volt, hiszen ahogy nincs két egyforma tojás, úgy két egyforma ember sincs, ezért mindenkinek személyre szóló filmet kellett készíteni.

 A Sorsfordítók a bolygón élő lelkek ezüst szálait is vizsgálták, mellyel láthatatlan összeköttetésben álltak a Végtelennel.

A sok munka nem mindig hozott eredményt. Sok olyan lelket is találtak, akiket semmi nem érintett meg. Sem árvíz, se tornádó, se földindulás, semmi, mintha az érzelmeiket valahol elveszítették volna. A munkálkodók gyakran álltak értetlenkedve az eredménytelenséget látva, de ők azért dolgoztak tovább.

Az egyik álomfilm arról szólt, hogy a gyilkos napsugárzás elől az emberek a föld alá kényszerültek, le a metrók peronjaira, alagútjaiba, és minden tulajdonok a rajtuk lévő ruha és egy matrac volt, egy takaróval, amin aludhattak. Mások atomháborút éltek meg álmaikban, megint mások terméketlen földeket.

Lili is álmodott sokat és a nagymamája tanítása szerint álmait a naplójába leírta. Látta magát halászni, barlangban élni, máskor hosszú sorban gyalogolt a többi emberrel, fáradtan és szomjasan a sivatagban.

Elágazás

 

Lili a hátizsákjába pakolta holmiját, amikor anyja kopogott a félig nyitott ajtón.

– Elkészültél kicsikém? Apa ellenőrizte a kocsit, én is bepakoltam mindent. Ha te is kész vagy, akkor mehetünk.

Mama búcsúztatására készültek.

– Pakolás közben villant be egy régi álmom, amikor mamát láttam sétálni egy virágokkal teli mezőn. Akkor mama felmutatott egy virágból font koszorút és mosolyogva kiáltotta: „Lili! Gyere kész a koronád!”  Futottam, de mire elértem volna, felébredtem. Most, valóra vált az álmom anya, hiszen hiába is futok, már soha többé nem érhetek a mamáig. – mondta a tizenöt éves, szőke kislány és az anyja nyakába borulva könnyezett.

Az élet lépései kiszámíthatatlanok. Van, aki soha nem bánt senkit, őt mégis sokan tiporják.  Igaz és szerencsére csak szóval, de ez a fajta megalázás is olyan, mintha pofont adnának. Lili anyukája is ilyen ember volt. „Milyen is lenne egy lány, ha az anyja is olyan jólelkű. Majd én is ilyen leszek. Vagy már ilyen is vagyok?” – töprengett Lili, a kocsi hátsó ülésén, miközben autójuk falta a kilométereket és egyre fogyott a távolság, ami elválasztotta őket  Jászótól. Már rég átlépték a határt, már ott nyújtóztak a tavaszi erdővel borított hegyek, miközben anyja, apjának mesélte, hogy milyen csúnyán beszéltek egymással a piacon az emberek ő csak állt ott megszeppenve, döbbenten csodálkozva, hogy ezt most miért. Apa próbálta nyugtatni anyát, neki meg sírni lett volna kedve. Nézte a tájat, és azt a békés nyugalmat próbálta elérni, ami belőle áradt. A természet még tűrte még a hófoltokat, még játszott a tél hideg fuvallatával, de közben már nevelgette az aranyvessző sárga virágait.

– Jaj! Tarján! Elment – sóhajtott Apor, amikor a fia kiszállt az autóból.

– Igen apa. Itt hagyott minket, de gazdagon ment… ment, hogy tegye odaát a dolgát, hogy segítsen a lányának.

– Mennyivel szebb volna a világ, ha ők közöttünk maradnak! – Sóhajtotta az alig hatvanéves férfi és a szem megtelt könnyekkel.

 

Csöndesen telt el a délután és az este. Apor, halk szavakkal elmesélte töviről hegyire, hogy mi történt. Az autó megcsúszott egy jégfolton a kanyarban és a szemben jövő kamion derékba kapta az autót. Mindhárman azonnal meghaltak az autóban. A kamionost idegösszeomlással vitték kórházba. Úgy zokogott, mint egy kisgyerek, pedig nem hibázott. Senki se hibázott, a sors hozta a tragédiát. Beszéltek Tarján testvéréről is, aki sok-sok évvel korábban, fiatalon távozott, hatalmas űrt, végtelen bánatot hagyva szülei szívében.

 

Másnap délben, a búcsúztató rövid volt és csöndes. A családtagok egyenként, kevés el-elakadó szóval, könnyes szemmel búcsúztak. A barátok, ismerősök, szomszédok megtöltötték a sír körüli teret. „Szeretlek mama, szívemben hordalak, amíg csak élek.” – mondogatta magában Lili. Nézte a koporsót, amint a földbe engedik és arra gondolt, hogy mama testéből új kicsike életek születnek majd. A lelke azonban a nagy végtelen egységbe lépett, ahol minden pillanatban mellette lehet, ha hívja. Mégis nagy volt a hiány.

Amikor mindenki az autóhoz ment, ő még letérdelt a sír mellé, hogy csak kettesben legyen a mamájával, úgy köszönt el tőle, remélve, hogy odaátról ő, látja az ideát maradottakat.

Este mama nem sütött krumplit, nem serénykedett körülöttük, nem ült le az ágy szélére és nem mesélt szép mesét, amit csakis ő tudott, mert ő találta ki, talán éppen akkor, és ott.

 

A búcsúztató másnapján tudta meg Lili, hogy élete még a mostanitól is jobban megváltozik.

– Fontos dologról kell beszélnünk kislányom – mondta az apja. – tegnap este sokat beszélgettünk nagyapáddal, és úgy határoztunk, hogy ide költözünk.

Lili szólni se tudott hamarjában. Szerette Jászót, hiszen a nyári szünetek nagyobb részét itt töltötte, de azt nem tudta milyen lehet itt élni az év minden napján.

– És az iskola? – kérdezte halkan. – És a barátaim? Meg a szakkör, a könyvtár és… - elhallgatott, mert eszébe jutott, hogy itt is van egy gyönyörű könyvtár.

– Nem akarunk erre kötelezni kincsem. – szólt közbe Enid. – Ott vannak a szüleim, hozzájuk is költözhetnél, és akkor nem kellene iskolát váltanod, a barátaid közelében maradhatnál, de most olyan időket élünk, te is tudod, láttad… durva lett a világ. Őket is ide kellene költöztetni. Nekünk, mindenképp itt kell maradnunk, különben oda a gazdaság. Papa egyedül maradt és egyedül nem tudja ellátni a jószágokat, a rétet, az erdőt, az üvegházat és a kertet.

Lili bólintott. Tudta, hogy az autóbalesetben meghalt a két alkalmazott is, akikkel mama takarmányért indult.

– Inkább veletek maradok. – mondta végül határozottan. Ettől olyan érzése támadt, egy lágy kéz érintette volna meg a hátát. Édesen megborzongott. – Itt van mama – suttogta. – Megérintett.

A felnőttek megértőn összenéztek.

lili-a-sirnal.jpg

Minden változik

Két napig maradtak még, aztán visszautaztak Magyarországra. Egy hétbe tellett, amíg a banki ügyeken kívül minden hivatalos ügyet elintéztek. Tarján is, Enid is kilépett a munkahelyéről. Lilit kiíratták az iskolából. Kilenc nap elteltével aztán ismét ott ültek nagyapával a jászói ház tornácán.

Szép tavaszi reggel volt, amikor Lili még pizsamában a konyha tornácra nyíló ajtaján kilépett a kávézó felnőttek közé. Mindenkinek jó reggelt puszit adott, majd beült a szabadon hagyott sásból font karosszékbe.

  • Hogy aludtál csillagom? – kérdezte Apor.
  • Jól. – felelte kurtán Lili. – Elzsibbadt a baloldalam. – tette hozzá kisvártatva.

Mind felnevettek, hisz  ez, azt jelenti; annyira édesen aludt, hogy meg se mozdult. Enid közben frissen sült kiflit és tejeskávét tett Lili elé az asztalra.

– Hogy tetszik a szobád? Jó, hogy a kertre nézőt választottam neked? – fordult felé Tarján, miközben Lili csípett egyet a kifliből és belekortyolt a forró italába.

– Tetszik, tetszik, csak szegény, kong az ürességtől. –  Lili szobájában ugyanis az ágyon és egy régi szekrényen kívül semmi más nem volt. Azokat is a padlásról hozták le tegnap, amikor megérkeztek, a bútoraikat még nem tudták átköltöztetni, mert innen Jászóról akartak fuvarost szervezni.

– Azt szeretném Csillagom, hogy álmodd meg a szobád és én olyanra fogom neked megcsinálni.

  • Ó! Én már álmodtam egy mesebeli szobáról, de olyan nekem nem lesz úgyse!
  • Ugyan, ugyan! Csillagom! Ne mondd azt, hogy soha! De miféle szoba lehet az, amit

én mint asztalos mester nem tudok megcsinálni?

− Papa, te olyat nem tudsz!

− A teringettét! Micsoda beszéd ez kisasszony?! – Háborodott föl Apor. – Milyen az az álomszoba? Most aztán ki vele!

Lili elbeszéléséből kiderült, hogy abban az álmaiban látott szobában állt egy fa. A lombja a tetőn kívül volt ugyan, de a lenti félig levágott ágára egy hinta volt akasztva. Esőben lecsorgott a fa törzsén a víz, de ott a gyökerénél nőtt a fű és még egy csiga is lakott benne. A szoba tele volt virágokkal és puha párnák hevertek minden felé. Az egyik sarokban a padlóban csapóajtót szereltek, le lehetett menni ott a pincébe. Apor szeme kikerekedett, de látszott rajta, hogy erősen töpreng, hogyan lehetne mindezt megvalósítani. Megígértette Lilivel, hogy ha már úgy is olyan ügyesen rajzol, lerajzolja neki a szoba többi részét is.

Reggeli után Lili kihozta rajfüzetét és a nyolc oszlopos pitvar végébe vonult, a hintaágyra, hogy ott nyugodtan alkothasson. Szülei beszélgetése azonban hamarosan felkeltette a figyelmét és fiatal lelkét elfogta a szomorúság.

− Nagyon nagy az elégedetlenség odaát – hallotta apja hangját, aki pedig suttogóra fogta. – Sok ember beteg és nem kapnak kezelést. Nagyon sokan meghaltak a kórházakban pedig megfelelő ellátással meg lehetett volna menteni őket. A magatehetetlen betegeket, akiket a család már nem tudott ellátni, hazaküldték, mondván kellenek az ágyak a vírusos betegeknek.

− És az orvosok, ők nem lázadnak? – kérdezte Apor.

− Most már megtették, de eddig csak tűrtek. Ők a gyógyításra tették le az esküt. Ha kivonulnak tüntetni, akkor ki gyógyít?

− Érthető. – Bólintott Apor. – Itt is vannak ám gondok a vezetők telhetetlensége miatt, de a hírek a határon túlról elég félelmetesek. Azt hallottam, hogy sok a rablás, nem csak odaát, ahol lövik egymást a testvérek is.

– Sajnos a hírek igazak. Holnap pedig akkor is vissza kell mennünk a teherautóval a bútorokért. A bankot is el kell intézni. Átutalni a pénzünket.

Lili úgy tett, mintha nem is figyelne rájuk, de szívébe markolt a félelem. „Mama segíts!” Sóhajtott fel gondolatban és lehunyta szemét. Már nem tudott rajzolni sem. Anyja is észre vette, hogy talán valamit meghallhatott ezért rászólt, hogy menjen mosakodni, öltözni, mert varja őket Kassa, ott is a Márai Gimnázium igazgatója egy ismerkedésre.

Lili örült az iskolának. Másfél hete van távol az oktatástól. Most, hogy nem járhatott már hiányzott. Mégis szorongott az ismeretlentől. „Nem lesz gond.” Hallotta a fejében.

A következő napon, amikor Lili az iskolával ismerkedett, Tarján, Lili jászói haverjának, Zozónak az édesapjával visszaautóztak Magyarországra. Csak néhány bútort pakoltak föl a régi lakásukból. Az utcákon elégedetlen emberek kiabáltak. Voltak, akik összeverekedtek. Tarján a panellakás emeletéről figyelte a sok esetben őrjöngőket, akik legtöbbször szemetet hagytak maguk után. A házban nem volt áram, ezért a liftet sem tudták használni, a közlekedési lámpák se működtek. Szerencsére a bankban el tudták intézni az átutalást. Az ügyintéző hölgy sírva panaszolta, hogy előző nap egy csapat férfi randalírozott a bankban. Mindenki a pénzét akarta kivenni és szinte egymást taposták. Tarján döbbenten hallgatta az asszonyt és áldotta a sorsát, hogy éppen most szánták rá magukat arra, hogy elköltöznek.

Mindeközben a nagyvilágban, mintha valami gyorsan terjedő kórság lenne, amit a szél hordoz a hátán, mindenfelé lázongások törtek ki. Fékevesztetten dühöngtek az emberek, leginkább a városokban és ezt az érthetetlen dühöt egymás ellen fordították. A politikusokra, a bankárokra haragudtak, de haragjuk nem ért el abba a magasságba, ezért azokon csattant a méreg foguk, akik a közelükbe kerültek.

A Sorsformálók döbbenten szemlélték az eseményeket, melyek az „álomfilmek” után zajlottak. Nem akartak hinni a szemüknek. Sejtették, hogy valami félre siklott.

– Mi történik itt? – kérdezte az Időt adó. – Rosszabb a helyzet, mint mielőtt jöttetek!

– Van itt jelen egy másik erő is, amit nem láttunk meg – szögezte le az egyik Sorsformáló. –Ez a fajta reakció normális esetben egyszerűen nem létezik. Nem szabadna. Kutatjuk az okát, de gyanítjuk, hogy a sötét oldal nagyon sok lelket megfertőzött.

Apor is ezt érezte ezt. A költözés és mindaz, ami előtte történt, szerinte nem a véletlen műve volt. Főleg azok után, miután Tarján elmesélte mit látott a határon túl.

– Nagy lehetőségek időfolyamába kerültünk – mondta elgondolkodva – jó, hogy nem vesztünk bele mindahányan. Az erő, a birtokunkba került, de az eszmélés késlekedik. Valamiért nem erősödtek meg a lelkek, és a kitartás a szívünk sugallata mellett félúton eltévedt. Az a mérhetetlen energia, amellyel alkotni tud az ember, ugyanúgy tud rombolni is. Mint a kígyó mérge, ami, ha marással jut a testbe, halált hoz, de ha értő kezek balzsamba keverik, gyógyít. A tudat alá süllyesztett erők és lehetőségek meglátása elvész, ha nem figyelünk lelkünk rezdüléseire, ha csak a fizikai valóságunkat, vagyis a felszínt nézzük.

– Hűűűű apa! – sóhajtott fel Tarján, néhány másodpercnyi szünet után, mert annyira meglepte apja filozofikus fejtegetése, hogy előbb szólni se tudott. – Most pontosan úgy beszéltél, mint anya. Neki voltak ilyen mély gondolatai. Ő volt ilyen… hogy is mondjam? … ilyen misztikus?  Lehet, hogy anya ezt hagyta neked örökül?

– Az megeshet fiam! – hagyta rá fiára Apor és ezek után sokáig nem lehetett szóra bírni.

liliek-tornaca.jpg

Sok emberi idő elveszett. Ők itt, és most már alkotni, világot szépíteni nem tudnak. Nem szőhetik tovább előző életeikben megkezdett mintájukat az Univerzum szövetén.

Mint ahogyan a nap- vagy a holdfogyatkozás is véget ér az időfolyamban, emberi időkből is sok fogyott. Megszakadtak a megkezdett munkák, elszakadt az életfonál. Sok lélek maradt társa nélkül, akik már nem tudták azt az alkotást vinni, amit együtt kezdtek el.

 Akashában kódjelekkel jegyezték az eseményeket. Minden eseményt.  Sok anya sírt kínjában, mert elveszett gyermeke, miközben más anyánál egy új emberke született.

Háborúk dúltak, mert az emberek elvesztették a jóban való hitüket, és mert magukat mindenki másnál többre tartották. Sokan álltak az erősnek hitt oldalára, mert a falkához tartozni biztonságosabb, de valahol mélyen a lelkük mélyén érezték, hogy rosszul választottak.

A természet, mintha másolná az emberi őrületet, hatalmas viharokat produkált. Egyik vidéken esőzések, áradások földcsuszamlás, a másik földrészen szárazság, tűzvész pusztított. Ez, nem csak emberi életeket követelt, nagyon sok más élet is elpusztult. Folyók váltak élettelen folyammá, a magvak meddővé, melyek már csak arra voltak jók, hogy trágyázzák a földet, de legyűrni ők sem tudták azt a mocskot, amit az ember kiszórt a földekre.

 A városokra villámokat engedett, emeletektől fosztva meg magas házakat.

A fák, a tengerektől a kis patakokig mindent „tudtak”. Szájuk nem lévén, vigaszt nem adhattak, mert az ember nem figyelt rájuk. Őket csak azok értették, akik nem restellik őket átölelni, partjaikra csöndes visszavonultságban leülni. Csak ők hallhatják – akik hisznek benne – bátorító, szelíd szavaikat. Akik elcsöndesedni képesek, nem zajong fülükbe semmi harsogó szöveg, vagy zene, és gondolataikat mesékre bírják, azoknak egy kicsi patak is mesél. Aki fülét lelki hallásra élesíti, az hallja csak meg, hogy a patakokat alkotó számtalan vízcseppecske miféle dimenziókon haladt keresztül, amíg a nagy víz részévé vált.

 

Lili új élete

 

Tavasz lett Jászón. Nem hirtelen nyár, hanem igazi tavasz. Régóta nem volt részük ilyen szép tavaszban az embereknek. Jászó csöndes élete megnyugtatta Lili szívét. Az iskolában is rendben ment minden, mert Zozó ott ült mellette az órákon, és a szünetekben is vele tartott, megismertette vele az iskolát, bemutatta az iskolatársakat. Így nagyon hamar sikerült a beilleszkedés.

 Az iskola után Lili minden nap sétált a közeli réten. A tölgyerdőt, több virágos rét osztotta részekre, mintha egy óriás széttárt ujjai lennének, ahol az ujjak az erdő és a rések a mező.

Lili ott feküdt a fűben és a szobáját tervezte gondolatban. A magasra szökött fű eltakarta őt minden szem elől. Hallgatta a közelben csobogó patak fecsegését és néha elmosolyodott, mert érteni vélte csacsogását, amikor a köveken átbukdácsolt. A kabasólyom méltóságteljesen körözött a rét felett. Egyedül Ő látta Lilit. Keskeny hátrahajló szárnyait szétterpesztetve ráfeküdt a langyos légáramlatra. Egyáltalán nem zavarta a szőke lány jelenléte, ahogyan a nektárt gyűjtögető méhcsaládot sem, mert érezték a belőle áradó ártatlan jóságot. Még örültek is a jelenlétének. Megtisztelőnek érezték, hogy éppen az ő kedves rétjüket választotta álmodozása helyéül. „Az álmok megvalósulnak, ha az ember valóban akarja és hisz benne.” Jutott eszébe Lilinek nagymamája mondata, amit sokszor elmondott, amíg élt, amikor Lili valamire azt mondta, hogy az úgyse lehetséges. Hát most álmodozott és szinte már látta is maga előtt a szobáját, ahol boldog, ha beléphet az ajtaján. „Képzeletünkkel teremtjük a világot” ezt a rajztanár mondta, az egyik művészeti óra előtt, amikor azt a feladatot kapták, hogy rajzolják meg a jövő csodaszép világát, ahol lehetőleg, ne a robotoké legyen a főszerep.

Hát Lili képzelte. A patak dudorászott, ő meg tervezett. Aztán a gondolat, ami igen pajkos, huncut kis kalandor, mint a koboldok, elrepült másfelé. Az új élete, a megszokottól eltérő környezet, más emberek. Minden egy kicsit még most, néhány hét után is, kicsit idegen volt, mégis ismerős. Nehéz volt egy gondolatra összpontosítani, nem akarnak a gondolatok szót fogadni. Nem akarnak a részletekkel foglalkozni, elég nekik egy homályos kép és máris egy másik témára futnak, pedig a gondolatteremtő erejét, éppen az apró részletek adják.

A réten szellőcskék kergetőztek. Eleinte csak egymást kergették, aztán a pillangókat kezdték dél felé terelni. Játékuk, ahogy egyre idősebbek lettek, úgy lett vadabb és vadabb. Olyannyira, hogy már a méhek se tudtak rendesen irányt tartani, ezért kiadták a visszavonulás jelét és mind elvonultak a kaptáraikba, hogy ott eltáncolják: vihar közeleg.

Lili figyelme is csapongott, mint a széllé erősödött szellők. Nem tudott összpontosítani. Elterelték figyelmét a neszek, a közeli lóistállóból idáig kúszó széna és trágya illata. Ettől Lónya jutott az eszébe, a fekete ló, akinek a jobb hátsó combján egy nagy fehér volt díszelgett. Szerette Lónyát és a ló is megszerette Lilit. A nyári szünetben ismerkedtek össze jobban, amikor nagyapjával és az ő barna-fehér Foltosával minden reggel kilovagoltak. Körbe járták a birtokot. „Meg kell ismerned a hagyatékod.” – mondta Apor és sorolta a helyek hivatalos nevét, hogy Lili megtanulja. Feketeföld szántó, Ringló gyümölcsös, Tücsökmező. Az istállótól balra egy kőkeményre taposott keskeny ösvény vezetett a tóig, melyet most az éppen arra futó, újonnan született szellőcskék fésültek fodrosra. Anyjuk boldogan figyelte az előfutárokat, akik a közelgő vihar hírével futottak a tólakókhoz.

Szellőcskék megsimogatták Csík halacska orrát, aki egy pillanatra kibújt a vízből, hogy hírül vigye anyjának milyen odakinn az idő. Csík ettől prüszkölt egyet, a szellőcskék meg kacagva siklottak, tovább görgetve a felszíni vizet és ezzel elsodorták a vízre hullott virágszirmokat a túlsó parton álló nádas felé.

meseregenyhez-lonya-a-fekete--feher-foltos-lo.jpg

 

A magas légben egyre több felhő gyűlt össze. Még várták a messziről, később érkezőket, akik aztán szépen alájuk csusszantak. Szíra, a szürke felhők vezére, az örök létező egyre csak hívta, csalogatta a felhőket a táj fölé. Jöttek is sorba kicsik és nagyok, kézen fogták egymást és végre sikerült eltakarniuk a napot. Ezt már Lili is megérezte. A napsugarak melege megszűnt. Kinyitotta a szemét, feltekintett az égre és rögvest fel is állt. „Eső lesz.”- állapította meg. Szerette az esőt. A hangját, az illatát, az ízét, a cseppek simogatását, vagy éppen csípős ütéseit, amikor zuhogott.  Szeretett esőben sétálni. Szerette a pocsolyákat, a belé csapódó cseppeket, a keletkező buborékokat és köröcskéket.

Lili végigtekintett a mezőn, melynek egyik felén még sütött a nap, a másik fele, ahol ő állt már árnyékba került. Akkor látta meg a tündéreket. Az aprócska kis lények a tarka búzavirágokon a tavaszbúcsúztató össztáncot próbálták éppen. A mezítlábas, nesztelen táncukat eddig csak Ajándok, a tündérfi látta, aki ebben az évben kapta feladatául, hogy készítse fel a táncosokat a bál, nyitó táncára. Amikor Lili felállt és meglátta a táncolókat, ők is észrevették Lilit és abba hagyták a táncot. Ajándok, mivel háttal állt Lilinek kissé méregbe gurult, amikor a táncosok megálltak. El sem tudta képzelni, hogy mi történt velük, de amikor Tulipán némán Lili felé mutatott, hát megfordult. Azonnal tudta, hogy mit kell tennie. Benyúlt a derekára kötött kis szütyőjébe és láthatatlansági csillámport szórt a levegőbe. Lili látta, hogy valami megcsillan a levegőben, aztán a tündérek eltűntek. Mind a hatan. Lili csak állt szinte bénultan, csodálkozva a parányi lényeken, akik, hipp-hopp, már el is tűntek. Azt, hogy „hát ti kik vagytok, meg hogy mit csináltok” csak gondolta. Állt a késő tavaszi mezőn nagy szemeket meresztve és egy perccel később már nem is tudta eldönteni, hogy valóság volt, vagy álom, amit látott, esetleg a képzelete űzött vele tréfás játékot. A mesékben, nagyi meséiben, bőven hallott már ilyen kis tündérekről, kicsikről és nagyokról, de eddig úgy tudta, hogy ők Meseországot lakják, és nem szoktak az emberek közelébe menni. Azt remélni se merte soha, hogy Meseország eddig elér.

– Hová tűntetek? – kérdezte halkan. Választ persze nem kapott. Hogy is kaphatott volna, amikor a tündércsapat addigra már el is lebbent a varázslat légáramlatán.

– Már elmentek. Ott voltak. Én is láttam – hallott akkor Lili egy recsegő hangot, de senkit nem látott. – Itt vagyok feletted – szólt ismét a recsegős. Lili felnézett és egy hatalmas, kiterjesztett szárnyú madarat pillantott meg, ami pár méterre fölötte lebegett. – Balabán Sólyom a nevem – mutatkozott be a madár.

– Te is meseországból jöttél? Hogy lehet, hogy értelek téged?  

– Mesevilág? – nevetett fel a madár. – Én itt élek. Ennek a vidéknek a felügyelője vagyok. A rend őre. Meseország csak addig láthatatlan Lilikém, amíg a szeretet, az őszinteség és a jóság meg nem nyitja a szívekben a kapuit.

–  Te tudod a nevem? – kiáltott fel Lili csodálkozva, de a madár nem felelt. Leült egy ott felejtett fakerítés maradványára, amely kimagasodott fűből. – Ha te ismered meseországot, és nem oda való vagy, akkor te egy jóságos madár vagy?

– Én ezt nem tudom. Szerintem, ha mindenki teszi a dolgát, azt, ami a feladata, akkor mindenki jó. Van, hogy csak figyelek, van, hogy az életek bírája vagyok. A rendbontókat megfegyelmezem, aki nem a természet összhangját követi. Most minden porcikám azt súgja, hogy egy nagyon vad és jeges vihar közeleg. Ideje hazamenned!

Lili bólintott. Az ég nagyobbik részét eltakarták a hegyek, de látszott mögöttük a sötét felleg. A sólyom felreppent és a házak felé vette az irányt, mintha vezetni akarná Lilit, aki szintén futni kezdett és futtában kiáltott Lónyának, aki a patakon átívelő kőhíd mögött legelészett. Hamar utolérte Lilit, aki gyorsan a hátára ugrott, így gyorsabban értek a házig. Balabán, mielőtt az erdő felé indult, még lekiáltott Lilinek, hogy holnap találkoznak, Lónya padig az istállóba vágtatott.

meseregeny-kabasolyoma-festett.jpg

Tündérkastély

Szivárványszínű csipkefüggönyök díszítették a tündérek dísztermének ablakait. Légies, megfoghatatlan, ahogyan az ablakok se voltak olyan ablakok, amit az emberek ablaknak neveznek. A függönyök és az ablakok is a „nagyvarázslat” részei voltak, emberi szem nem láthatta.  A helyi tündérőrök innen tartották szemmel a környéket, északtól délig és keletről nyugatig. Összesen tíz tündércsalád felváltva vigyázta a tartományt. Ha valaki a barlang közelébe került, azonnal riadót fújtak és mindenki elbújt, láthatatlanná vált. Tudtak róla, hogy az Időt adó elhívta a Sorsfordítókat. Mióta itt időztek, kevesebb volt a barlang látogatója. A gyerekek se játszottak olyan gyakran a barlang környékén, egy kicsit szomorkodtak is ezért a tündérek, mert az ő gyerekeik szerettek játszani az emberek gyerekeivel. A gyerekek könnyebben hallgattak a fülükbe súgott, egyébként füllel hallhatatlan súgásokra, és éppen ezért a pajkos kis tündér gyerekek jól szórakoztak, úgy, hogy az ember gyerekek nem is tudták, hogy tündérek játszanak velük. Az utóbbi években azonban minden más lett. A Sorsformálók által előidézett katasztrófák miatt az emberek nem nagyon engedték a gyerekeiket csak úgy kószálni a vidéken. A sok átköltözött lélek megrémítette őket. Nem sokan hittek a másik dimenzióba, ezért aztán szorongtak és szomorkodtak. Akik itt maradtak, azok kicsit meg is szelídültek, mintha belátták volna, hogy ahogyan eddig éltek, az nem folytatható. Mintha belátták volna, hogy nem azért költözött a lelkük elkopó, öregedő anyagba, hogy romboljanak, hanem azért, hogy alkossanak.

A tündérbarlang dísztermében, annak is a színpadán, Ajándok állt, éppen akkor, amikor Lili Balabánnal a réten beszélgetett. Ajándok arra várt, hogy varázssípja hangja után minden tündér megérkezzen. Nem szívesen tette, de kötelessége volt elmondani, hogy meglátta őket egy embergyerek.

– Ha mindenki itt van, aki itt lehet – szólalt meg Ajándok, amikor látta, hogy már elég sokan türelmetlenkedve várják, miért kellett munkájukat félbe hagyniuk – akkor kihirdetem, hogy ma a réten, amikor a nyitótáncot próbáltuk, Lili meglátott minket. Lili az a lány, aki néhány hónapja költözött Jászóra. A táncon hatan voltunk. Arina, Bejke, Fehéra, Firtos, Tulipán és jómagam. Amikor éppen azt hittem, hogy ebből világraszóló össztánc lesz, akkor éreztem a hátamon az emberszempárt – itt egy pillanatra elhallgatott, mert a tündérek nem hazudnak, még akkor sem, ha abból bajuk származhat és hozzá tette – no és a táncosok is rámutattak Lilire. Nem értem, hogyan történhetett meg ez. És éppen velem, aki mindig nagyon elővigyázatos vagyok – háborodott fel kissé a mondandója végén, amiből mindenki érezhette, hogy egy csöppet rátarti személyiség. Azért legvégül kezecskéjébe temette arcát, jelezve, hogy szégyelli magát. A táncosok, akik vele voltak ennél a „balesetnél” mind oda siettek mellé és átölelték, hogy vigasztalják. Egyed, a tündérkastély vezetője, kisvártatva fellibbent a színpadra.

– Szégyenre semmi okod Ajándok. A táncosok se hibáztak – tette hozzá, és mosolyogva végig nézett a kis társaságon, akik már egymás mellé álltak, szembe a közönséggel. – Tudjuk, hogy óriási változások mentek végbe az emberek világában. Néhány éve már itt vannak a Sorsformálók, álomfilmekkel próbálnak hatni az emberekre és bizony valami ismeretlen ok miatt nem minden álomfilm volt sikeres. Az illetékesek keresik a hibát. Sok esetben a vágyak elkezdtek teljesülni, mégpedig gyorsabban, mint az gondolták. Régen ezeket a teljesüléseket több éves álmodozás, tervezgetés és óhajtás küldése előzte meg, és a kívánságok csak lassan merültek bele az anyagba, addig mára néhány nappal a kívánság után teljesedhetnek a vágyak. Lilinek is teljesült a vágya. Azt szerette volna, ha találkozhat meseország lakóival. A nagymamája mesélt neki mindig rólunk, amikor minden évben itt töltötte a nyarat. Lili nem ismeretlen a számunkra. Most még nincs baj, reméljük nem is lesz. Szerencsénk van, Lili jó lány. Sajnos vannak gonoszkodó emberek, akiknek szintén teljesülnek a vágyaik, ha nagyon erősen akarják és hisznek benne. A gonosz erők ura él és nem is alszik. A mi védőnket, a Világ Virágot, ez a gonosz varázsló valami bűbájjal elaltatta évszázadokkal ezelőtt. Próbálták felébreszteni, de nem sikerült. Sajnos csak elzárni tudtuk, de felébreszteni nem. Azóta kényszerültünk mi is láthatatlanságba és némileg tétlenségbe is. A Sorsfordítók összeültek és hamarosan meglátogatnak minket, hogy együtt tárgyaljunk arról, mit és hogyan kell cselekedni. Szörény áll velük kapcsolatban. Kérlek, Szörény mondd el, mi most a helyzet!

– Eljött az idő, amikor már nem hallgathatunk tovább – lépett fel a kis színpadra egy már megjelenésében is jóságot sugárzó tündér, aki a Strázsa-hegyről érkezett hozzájuk. – Dobogókő alatt őrizzük a Világ Virágot, akit, míg ébren volt, Malambár a tündérek nagyasszonya gondozott. Serény munkája nyomán, mindig volt jóságot éltető nektár, de egy napon a gonosz erői túl közel kerültek a barlanghoz és Malambár úgy döntött, hogy a bejáratot nyitó négy kulcsot, négy különböző helyre rejtette, hogy ezek az egyre erősödő gonosz erők ne találják meg. Malambár azóta is bujkál, és csak ő tudja, hogy hol vannak elrejtve a kulcsok. Ő az egyetlen, aki addig is járta a világot, mert a Világ Virág csak úgy tudott nektárt adni, ha olyan patak vizével öntözték, amiben két hétig hegyi kristály ázott és azt tizennégy napig folyamatosan sütötte a nap. Mivel nincsenek meg az ajtót nyitó kulcsok és Malambár tündérasszony is bujkál, a Világ Virág nektárjához nem jutunk hozzá. Ezért tudtak a gonosz erők annyira elszabadulni, hogy lassan minden törekvésünk kudarcot vall. A Sorsformálók eljöttek az Időt adó hívására és próbáltak a nektár nélkül is hatni a jóemberekre, de úgy tűnik a gonosz már túlzottan megerősödött. Szükség van az összefogásra. A tündérek és az emberek összefogására.

– Eljöttek a Sorsfordítók hozzánk a mély űrből? Létezik a Világ Virág? – kiáltott fel csodálkozva Tulipán. – Azt hittem csak legenda!

– Honnan tudhatjuk, hogy a Világ Virág még él? – Kérdezte kétkedve Ajándok.

– Halljuk a szívverését. Lassú, de ver. – nyugtatta meg Szörény. – Tudnotok kell, hogy közvetlen kapcsolatban áll a Teremtő Univerzummal, de ő sem tud segíteni, amíg mi nem cselekszünk.

meseregeny-szoreny-tunder.jpg Szörény

Egyed elrendelte, hogy minden tündérnél legyen láthatatlanná tevő por. A tündérek azonban jelentették, hogy se por alapanyag, se zsákszövet nincs elegendő. Meg kellett nyitni az aranybányát, amit évszázadokkal ezelőtt bezártak. Az aranyreszelék fontos alkotórésze volt a láthatatlanná tévő pornak. Jelentették, hogy a többi alapanyag se áll rendelkezésre, növények, melyeket előbb szárítani kell, aztán megőrölni. Egyed hirtelenjében azt se tudta hol kezdje a feladatok kiosztását. Egy csapat ment a bányába, a másik növényeket gyűjteni, a harmadik zsákszövetet szőni. A többiek takarították a barlangot és díszítették.  A nyugodt, békés cseppkőbarlangban olyan nyüzsgés támadt, hogy olyat még a barlang szelleme se látott. A tündérpalotaként szolgáló hegy gyomrában mindig volt tennivaló, de ami ezen a napon kezdődött, arra még a vénséges vén tündérek is csodájára jártak. Az nem volt elég, hogy a denevérek után folyamatosan takarítani kellett, most varázsport kellett gyártani, meg zsákocskákat, és díszíteni a Sorsfordítók látogatása miatt, no meg persze a nyárköszöntő bál miatt. A cseppköveket fényezték, a sziklákat szivárványra festették. A hírvivők a híreket szállították az őrhelyüket el nem hagyhatóknak, a konyhán dolgozóknak, akik a finom pudingot főzték. Telefonjuk nem volt, de ha lett volna, azokat most már nem használhatták volna, mert az emberek műholdjai sorra lezuhantak. Pedig sokan már a mobiljukkal vásároltak, mert erre ösztönözték őket a távközlési- és a kereskedelmi láncok. Sok más technikai vívmány is használhatatlan lett az utóbbi hetekben. A természet fellázadt a mértéktelen és fékevesztett rombolása ellen.

A közeli erdő is kigyulladt. Egyed a fejét fogta. Nem tudta hirtelen hogyan értesíthetné a tűzoltókat. Aztán eszébe jutott Lili és megkérte Pölötön hírvivőt, hogy varázsolja magát Lili házukhoz és kérje meg a lányt, telefonáljon a tűzoltóknak, mert tudta, hogy a házban van még vonalas telefon. Pölötön gyorsan teljesítette a parancsot. Lili éppen akkor ért a tornácra, amikor ő a fakorláton megjelent. Hamar átadta a hírt, és amikor Lili telefonált már vissza is varázsolta magát a palotába. Megállt a színpad előtt és elragadtatva figyelte a szépülő falakat. Szörény lépett mellé.

– Sikerült átadni a hírt? – kérdezte miközben gyöngéden megérintette Pölötön vállát, aki ámulatában nem vette észre őt és összerezzent.

– Igen, sikerült – mondta, majd kissé félénken folytatta. – Azt hiszem, Lili el fogja mondani a szüleinek, hogy látott minket.

– Ne aggódj ezért Pölötön. A fiatalok jobb, ha a szüleikkel beszélik meg tapasztalataikat. Lili szülei és nagyszülei is a jóságot követik. Lili nagymamája az első szövetségesünk volt. Igyekezett minden tudását Lilire hagyni. Itt az ideje, hogy a családot is beavassa. Nagy szükségünk van a segítségükre.

Pölötön nagyot bólintott, amely mozdulattól hosszúra hagyott frufruja a szemébe csúszott. Gyorsan visszatúrta a helyére a csíntalan tincset. Kissé szorongott a magasra nőtt, nagy tudású tündér társaságában, aki jóval többet tudott a tündértársadalomról, mint ő.

– Nem akarom, hogy az emberek világa teljesen tönkre menjen – mondta ki vágyát egészen halkan.

– Drága Pölötön! – sóhajtott föl Szörény és a színes falra nézett, mintha csak az emberek világára nézne rá elmerengve. – Azt hiszem, az emberek világa éppen ezekben az órákban megy tönkre. Az interkontinentális rakétákat ugyan már nem tudják kilőni a műholdak lezuhanása miatt, de sajnos bombázzák, és lövik egymást. Nagyon sok lélek költözik ebben a percben is a másik dimenzióba. A gazdaságuk romokban hever. Nincs elegendő búza, szétlőtték a kerteket, fóliasátrakat. Nekünk most az a feladatunk, hogy kitaláljuk, hogyan találjuk meg Malambált, hogyan keressük meg a kulcsokat, hogy bejussunk a Világ Virághoz. És akkor még arra is rá kell jönnünk, hogyan ébresszük fel. Ha meg akarod menteni az emberek világát, akkor te is gondolkozz azon, mit kell tennünk. Ha sokan akarjuk a megoldást, előbb-utóbb meg fogjuk találni.

meseregeny-tunderek-novenyeket-gyujtenek.jpg

Enid, a padláson kutatott. Egy fűszfavesszőből font ládát keresett, amit meg is talált az egyik sarokban. Sűrűn teleírt füzetek voltak benne, anyósa kézírásával. Felemelte a legfelsőt. Találomra fellapozta:

„Az időtlenség, az az örökkévaló. Ez azt jelentené, hogy minden  dolog öröktől fogva létezett és mindig is létezni fog. Az Univerzum szövetébe minden beszövi az életének történéseit, így növekszik, szépül a szövet. Az örökkévaló összeölelkezett a végtelen térrel. A benne élő emberek, kiknek a teste behatárolható, látható és véges anyagból áll, azoknak ez a látható anyagból épült elméjük képtelen felfogni a végtelent és az örökkévalót. Az örökkévaló azt mondta: jól van ez így, míg az ember tanulja ezt a létezést. Amíg tanulja ezt a formát, addig nem léphet a végtelenbe. Itt kell élnie és próbálni megérteni a felfoghatatlant. Az ember számára illúzió a halhatatlan lélek, mely a véges testbe költözött és azt hiszik minden véget ér.

A tudósok másként látják a világegyetemet, mint az egyszerű emberek. Kiszámolják, hogy milyen ütemben tágul a látható Univerzum, ami csak egyre nő és nő, mert az ember és a többi létező is alkot és teremt, ha jól éli a kapott időt. Sokan ezt nem értik, vagy nem is gondolnak rá. És  sokan azt hiszik a csillagok csak éjszaka léteznek, amikor nekik aludni kell menni, mintha csak egy színi díszlettervező feszítené ki a sötétkék vásznat, amire egy festő, csillagokat pingált.

Mi azonban tudjuk, hogy a testünkön kívül van egy lélekanyagunk is, ami a test számára láthatatlan, de súlya van. Méghozzá hatalmas súlya, mert minden attól függ, hogy adott időben mit választ. Próbatétel ez. Mint egy verseny, ahol a jobbik győz.  A jóság és reménység egy tőről fakad, de a sors kemény akadályokat gördít, hogy kiállod-e a próbát, hogy valóban igaz vagy-e. A rosszaság  egy másik hajtás, amely vonzó, mert könnyű létet biztosít és kényelmes gazdagságot.

Minden attól függ, milyen a lélek vágya, hogy mit akar elérni. Ha különböző életeket akar megismerni, akkor minden kapott időben játszik,  csak önmagáért él, mindaddig tanul, míg csak meg nem tanulja, hogy a jóság, a szeretet, az örökkévalóval való együtt alkotás vezet az időtlenségbe. Ha nem, egy idő után elvész.

Drága Kincsem! Kicsi Lilikém! Amilyen a most élt életed részecskéje, olyanná lesz a jövő. A kicsi benne van a nagyban, a nagy a még nagyobba. Ne feledd, alkotó vagy.”

Gyorsan csukta össze a füzetet. Mintha titkot tudott volna meg, amit nem az ő szemének és nem az ő tudatának szánt volna az anyósa. Mert a sorokat ő írta. Lilnek. Ezt kereste. Minden füzetet át kell adnia Lilinek. Anyósa így rendelkezett, amikor egyszer bizalmasan beszélgettek arról mi lesz, ha ő egy napon váratlanul távozik ebből a világból.

Ahogy Lili a házuk tornácára ért, Lónya pedig visszaügetett az istáló felé, előbb csak szitálón, aztán egyre erősebb, hízottabb jéghideg esőcseppek érkeztek a sötét felhőből. A távolban, a hegyeket, már sűrű köd takarta. „A májusi eső aranyat ér. Igaz már június van.” – gondolta Lili, emlékezve nagyi szavaira, és örülni is lehetett volna a víznek, amire nagy szükség volt, de a vad esőcseppek és az időközben durvára fordult szél kissé megrémítette Lilit.  Szerette az esőt, de amikor az ekkora szélerővel érkezett, akkor féltette a fákat. Leült a tornác végébe felállított hintaágyba. Lábát törökülésre húzta, a hátát nekivetette a támlának, úgy figyelte az esőt, ami közben zivatarrá változott. Aztán villámlott egy hatalmasat, de azonnal követte a dörgés és ebből tudhatta mindenki a környéken, hogy a villám a közelben csapott le. Mindez, mintha még nem volna elég, az esőcseppek egy része fehét golyókká változott és gyorsan beterítette a virágos előkertet. Erre már Enid is kilépett a tornácra.

– Pont úgy ülsz ott, mint nagymamád – mondta mosolyogva, amikor meglátta Lilit – és pontosan olyan rémülten nézed a jeget, ahogyan ő szokta –  szelíd erőszakkal a lánya mellé fészkelte magát a hintaágyba.

– Azt olvastam, hogy az elhalt lelkek, életbölcsességet hagyományoznak szeretteikre, barátaikra – mondta Lili mosolyogva. – Lehet, hogy nagyi rám testálta az ő jégeső félését. Ha ezt nem hagyja azonnak abba leveri a gyümölcsöket.

– Szerintem a nagyi ettől sokkal, de sokkal nagyobb bölcsességeket hagyományozott rád. Ezt itt például – mondta. A hóna lól előhúzott egy  bőrkötésű füzetet és Lili kezébe adta. – Bocsánatot kell kérnem, hogy beleolvastam, de nem tudtam megállni. És a psadláson még vagy egy tucat másik füzet is várja, hogy elolvasd, mert azokat a mama neked írta.

– Nekeeem? – mondta kissé csodálkozva, hitetlenkedve Lili, és átvette a füzetet.

– Azt nem tudom, hogy minden füzet neked szól-e, de ebben, ahol kinyitottam és beleolvastam, ott neked ad tanácsot. Nem olvastam tovább, hiszen ezt ő neked szánta. Elmondta nekem, hogy neked akarta adni, ha kicsit idősebb leszel. Nagyon komoly.

– Sokat mesélt nekem. Mindenről. Azt mondta ezek olyan mesék, amik meg fognak egy napon valósulni.

– Igen. Tudom. A meséket ő találta ki, de valami Égi Erő súgására.

– Lehet, hogy nem is kitaláció. Lehet, hogy a nagyi tényleg látta a jövőt. Mesélt erről a világfelfordulásról is, ami most van. És lehet látta a tündéreket is. Most, ami ma történt, azok után még azt is elhiszem, hogy értette a növényeket és beszélt az állatokkal.

– Miért? Mi történt ma? – fordult Lili felé Enid, miközben lábát letette a tornác köpadlójára, hogy a hinta lengését megállítsa és a lánya felé fordult.

– Ma kint voltam a pataknál a réten – kezdte – a híd közelében, és amikor felálltam, megpillantottam hat aprócska lényt, akik a virágokon táncoltak. Amikor észre vettek csillant valami és eltűntek.  Aztán jött Balabár a sólyom és haza küldött, hogy ne ázzak meg.

Csak néhány másodpercig tartott, amíg Enid mozdulatlanul nézte a lányát, aztán lassan visszacsúszott a hintaágyba, hogy a mellkasára vonja Lili fejét és csókokkal halmozza el gesztenyebarna haját.

Akkor jelent meg a tornác másik sarkában Pölötön, mintha csak bizonyítani akarná, hogy Lili nem vaktában találgat és fantáziál. Gyorsan elhadarta, hogy tűz ütött ki a tó melletti erdőben, hívják gyorsan a tűzoltókat. Enid egy pillanatra tátotta csak el a száját a döbbenettől, aztán máris felpattant és besietett a házba, hogy tárcsázza a tűzoltók számát. Pölötön pedig eltűnt.

meseregeny-mama-naploja.jpg

A zöld autó

Délutánból este, estéből éjszaka, éjszakából hajnal, aztán megint reggel lett. Így megy ez mióta a Teremtő Végtelen megalkotta a világunkat, azt a világot, ami az ember létezéséhez szükséges. A világot minden jóval feldíszítette.

A harmatból vízpára, a párából felhő, a felhőből eső lesz, mely megöntözi a szomjas földeket. Így megy ez a végtelen időfolyam csónakján.

Lili ébredezett egy mély álomból, de sehogy nem akaródzott felkelnie és még visszahúzta fejére a takarót. Nem láthatta hát, hogy a tegnapi vihar után miféle párát lehel a táj. A júniusi napsütés és szinte már-már nyár közepi meleg után érkezett esőcseppek most voltak éppen átalakulóban. A növényeken ücsörgő cseppecskék a napsugár hívó szavára lassan párává váltak és egyre feljebb és feljebb emelkedtek. A szántóföldek és a belőlük élő növények nagyokat sóhajtottak, szinte hallani lehetett ébredezésük édes zenéjét. A mezők és az erdő is boldogan nyújtóztak a fény felé.

A házuktól nem messze elterülő tavacska partja még üres volt. A felhők már messze vonultak, de a víz felett még vastag párafelhő lebegett, amely nem engedte a tólakókhoz a fényt. A halak így még aludtak. A vadkacsák a nádasban bújtak meg és ők is éppen úgy visszabújtatták szárnyuk alá a fejüket, ahogyan Lili húzta a fejére a takarót.

Lili a hajnali álmára gondolt. Azt álmodta, hogy nagyi mellé ül az ágyon és mesél. Azt meséli, hogy apa miért nem érkezett haza este addigra, mire neki le kellett feküdnie. A zöld autójukról és apáról mesélt.

A sötétzöld autó, tudod, amelyikben csak elől férnek el ketten. Mondd csak mi a neve?  Az az! A  Single Cab, amelyik utas kabinja kétszemélyes, ezzel szemben a legnagyobb platóval rendelkezik több társa közül. Az ő platója 2,2 méter hosszú. Ez, egy igazi, erős pick-up, mely olyan vállalkozóknak készült, mint az ő gazdája, aki lakott területektől - mint a város és a nagy falvak -, távol lakott és gyakran kellett földutakon közlekednie.

Szóval, ez az autó, nagyon örült, amikor megvásárolta őt a férfi, akit Tarjánnak hívtak és egy nagyon szép kislánynak volt az apukája. A kislányt Lilinek hívták és, amikor megállt vele Tarján a házuk előtt, a kislány kirohant a tornácról és megölelgette őt.

Pickup Peti - így nevezte el őt a gazda -, akkor volt a legboldogabb, ha dolgozhatott. Egyáltalán nem szeretett a parkolóban lustálkodni, ahogy más autók, akik egész nap csak illegették magukat.

Pickup Peti imádta, ha a gazdája beindította a motorját és mentek és mentek mindenfelé, mert olyankor sok ismeretlen másik autóval találkozhatott. Integettek egymásnak az úton, ha meg parkolt, mert Tarján hivatalos ügyeket intézte, akkor meg sok érdekes történetet meséltek neki az idősebb autók. Irigykedett is, hogy neki még nincsenek ilyen érdekes történetei.

Egyszer aztán elérkezett az a nap, amikor az erdőbe mentek, ahol egyetlen autóval se találkoztak, viszont nagyon nagy gödrökön kellett átvágnia. Hallhatta a fák suttogását és megértette miket mesélnek a szellőknek. A szellők kicsik voltak még. Olyan kicsik, hogy még nevük se volt. Hamarosan jött is értük az apukájuk Sebők, a sebes, a gyors, és szépen hazaterelte a rakoncátlan csemetéket. Muszáj volt, mert mindenfelé azt suttogták a fák, hogy közeleg Taksony Szírával szövetkezve és nagy viharra készülnek.

Peti mondta a férfiaknak, hogy siessenek, mert közeleg a vihar, de azok, nem értették őt és egyre csak hatalmas farönköket pakoltak a platójára. Nagyon nehéz volt, de ő elbírta. Amikor indultak volna vissza az óriási vihar megkerekedett, amiről a fák már jó ideje meséltek, de az emberek észre se vették.

Úgy elsötétedett az ég, mintha máris este lenne, ami egyébként valóban közelgett. Aztán előbb csak apró-, majd egyre nagyobb szemekben esett az eső, de úgy, mintha nagy vödrökből, meg dézsákból öntötték volna.  Olyan szél kerekedett, hogy sokszor vízszintesen esett az eső. Aztán sűrű jégeső keletkezett, ami fehérré varázsolta a környéket. Dörgött, meg villámok csapkodtak. Pickup Peti ilyet még soha nem látott, mióta alig egy hónapja legördült a szerelőszalagról. Félt is kicsit ezektől az ismeretlen hangoktól, de a gazdája beült hozzá az autóba és akkor megnyugodott.

A nagy vihar ellenére elindultak, hogy hátha nem lesz a földúton még akkora nagy a sár, de bizony hiába, az eső annyira esett, hogy igen gyorsan megtöltötte a földút mély gödreit vízzel. Az egyik ilyen kátyúba fennakadt az első tengely és hiába próbálta Tarján előre hátra mozdítania az autót szegény Peti elakadt. Csak pörgött, pörgött a kereke, nem talált szilárd támaszt. Tarján leállította a motort, mert belátta, hogy ebben a viharban egyelőre semmit nem tehet. Amikor alább hagyott az eső, akkor szálltak ki Aporral és kerestek egy vastagabb faágat, amit a kerekei alá tettek és sikerült kikecmeregnie Petinek a sárból.

Mire kiértek az aszfaltos útra Pickup Petinek még a teteje is csupa sár volt. A szembejövő autók, mind kicsúfolták és ez Petit rettentően idegesítette. Kicsit még sírt is miatta, hiszen eddig még mindenki csak dicsérte, meg irigyelte, hogy ő mennyire szép és csillogó.

Tarján megsimogatta, amikor végre haza értek és beálltak a garázsba. Megígérte, hogy másnap elmennek az autómosóba és ismét olyan szép lesz, mint amikor legördült a gyárban a szerelőszalagról. Még soha nem járt autómosóban. Kíváncsian várta a reggelt.

Lili erre ébredt. Még érezte mama illatát. Még fülében ott csengett a hangja. Olyan nagyon jó volt, hogy csak nehezen szánta rá magát, hogy felkeljen.  A konyha üres volt, a nappaliban se talált senkit és a teraszon se. Hiába a hétvége, mindenki dolgozott. A konyhapulton várta viszont, a sült tojás, egy kanna tea, és anya cetlije. „Jó étvágyat! J  A fóliasátorban vagyok.”

meseregeny-a-zold-auto-harom.jpg

A csűrben a kacsák és a libák tollászkodni kezdtek, amikor meghallották kint a szellőket, melyek a melegebb levegő érkezését suttogták. Ilyenkor kezd ritkulni a köd, mert a napsugarak felcsalják őket a magasba, a szellők meg segítenek nekik repülni. A fény lassan átütötte a fehér függönyt. Kinyílt a csűr ajtaja is és a kacsák nagyot nyújtóztak. Tarján érkezett két vödör vízzel. Inni és enni adott az aprójószágoknak. Felnyitotta a fahordót és a szemes takarmányból szórt eléjük az etetőtálba. Lónya a másik oldalról figyelte a tevékenységet és méltatlankodva hördülgetett néhányat, amiért most nem ő volt az első. Tarján mosolyogva fordult felé és megsimogatta a boxból kinyúló fekete fejet. „Kapod te is.” – mondta és már öntötte is a friss vizet és merített egy kancsóval a boksz mellett álló zabból. Aztán bement maga is a lóhoz és megsikálta kicsit a ló hátát, aki elégedetten nyugtázta, hogy ez a gazdi majdnem olyan jó, mint az előző volt.

Nem sokkal később megérkezett Apor is, aki kiterelte az aprójószágokat a csűrből, egészen a tavacska partjáig, hogy kedvükre éljék az életüket. Tarján felszedte a tojásokat, majd kitakarította az állatok szállását. Hamarosan Lónya is szabadon lett engedve. A két férfi sokáig nem szólt, csak a tekintetükkel és a testükkel beszéltek. Aztán Apor törte meg a csendet.

– Olvastál ma híreket?

– Nem. Ahogy felébredtem, már jöttem is ki – mondta és megállt, mert rosszat sejtett. – Baj van? – kérdezte. – Nagyon elgyötörtnek látszol és csak sejtem, hogy nem a tegnapi elakadásunk miatt.

– Tegnap éjszaka lövöldözés volt a fővárosban – mondta szinte suttogva, mintha attól félne, hogy valaki hallgatja őket. – Odaát. – tette hozzá.

Tarján leborította a kiürült vizes vödröt és ráült. Megrendülését nem is akarta eltitkolni. Tudta, hogy az apja úgysem hinné el, hogy hidegen hagyja, ami a párja hazájában történik. Apor azonban folytatta.

– Ami még inkább aggasztó, az az, hogy Európa szerte is fegyverhez jutottak bizonyos csoportok és most válogatás nélkül ölnek. A világon mindenhol vannak ilyen fellángolások Tarján. Felbolydult a világ. Anyád erre mondaná, hogy elszakadt a kötőfék, elszabadult a gonosz. Beszélt róla nem sokkal a halála előtt. Azt mondta, ha a jók továbbra is hallgatnak, és nem tesznek semmit a kegyetlenség és a halál lesz a világon az úr. Nem tudom meddig leszünk biztonságban itt.

– Mit tehetnénk apa? – sóhajtott fel Tarján. –  Át kell hozni Enid szüleit. Mégse bújhatunk a föld alá, de a fegyverek elé se állhatunk. Hogyan állíthatnánk meg ezt?

– Milyen fegyverek? – szólalt meg ekkor a csűr ajtajában Lili, aki miután megreggelizett és kiment az anyjához a fóliasátorba, megtudta, hogy az apja és nagyapja éjszaka szerencsésen hazaértek és most az állatokat etetik. – Miről beszéltek?

– Csak olyan férfias dolgokról kicsim – próbálta nyugtatni a lányát Tarján.

– Én az összes fegyvert beolvasztanám, és vasúti síneket csinálnék belőlük – közölte a véleményét Lili. – Nem engednék senki kezébe fegyvert.

– Csodálatos vagy kicsikém! – mondta Tarján és magához ölelte a lányát.

– Nem értetek haza este. Tudom telefonáltatok volna, ha lett volna mobil. Aggódtam. Azt álmodtam, hogy mama azt meséli, hogy egy nagy kátyúba ragadtatok az erdőben a vihar közepén.

Tarján és Apor összenézett. Mindketten arra gondoltak, hogy ez egy igaz mese volt, de hogy ezt éppen a nemrég eltávozott mama mesélte az már nekik is hihetetlen volt.

– Felébredtél, amikor haza értünk? – kérdezte Tarján, mert ő volt az, aki még nem annyira hitte a csodákat. Azt gondolta Lili meghallhatta a beszélgetésüket éjszaka, pedig tudhatta volna, hogy Lili szobája a ház másik oldalán van, a kert felé néz, távol a konyhától, ami viszont az utcafrontra tekint, ahol leültek és elmesélték Enidnek, hogy miként jártak.

– Nem. Ezt most álmodtam reggel, amikor visszaszundikáltam. Miért, Elakadtatok?

– Igen kicsim. Beleragadtunk egy mély árokba, a sárba és csak akkor tudtuk az autót kiszabadítani, amikor csendesült a vihar.

– Akkor Pickup Petit el kell vinned az autómosóba. Megígérted neki – figyelmeztette az apját, aki ha eddig nem is hitte az álmot, most kénytelen volt, mert erről tényleg nem beszélt, csak az autónak ígérte meg a garázsba érve, amikor látta, hogy a színe se látszik annyira sáros.

– Gondoltam, az etetés után megyek is.

– Veled mehetek?

Hát persze, hogy mehetett. Tarján szerette, ha a lánya mellette csacsogott az autóban. Apor intett, hogy akár máris indulhatnak, a többit ő majd elintézi. Tarján megígérte, hogy gyorsak lesznek, és áldotta az égieket, hogy Lili figyelme elterelődött a fegyverekről. A nyugtalanság azonban ott bujkált benne és ezt az érzékeny Lili hamar észre is vette. Szerencsére azt hitte az éjszakába nyúló erdei túra viselte meg annyira az apját. Tarján meg ráhagyta. Pedig, ha tudta volna, amit még Enid akart vele megbeszélni, egészen másképp gondol kislányára.

meseregeny-a-csur.jpg

Amikor Lili visszaért apjával az autómosóból, bement a szobájába és engedte, hogy a nagyitól kapott napló egy tetszőleges helyen nyíljon ki.

„Az idő feltartóztathatatlan. Ahogy figyelem a tájat, látom, hogy Nap fénye már a völgy legmélyebb pontjára is eljutott. Előbb egyetlen fénycsík volt csupán, aztán szép lassan eltűntek az árnyékok és az egész rét fénybe borult. Az élet lüktetni, pörögni kezdett rendületlen. Valaki nagyon szépen mondta valamikor, valahol: „Szellemünk minden irányban határtalan.”

Ha szeretet van, akkor rend van. Ha szeretet van, akkor kapcsolat van. A szeretet, a rend és a kapcsolat táplál, vagyis „etet”. A szeretet alkalmazkodik, és közben elfogad. Fogadja egymás lelkének rezdüléseit. Olyankor a lélek felszabadultan lebeg, vidáman felsóhajt, és felrepül, mint napfényben a víz.

Aki, ami, azt akarja, hogy féljenek az élők, a világlétezők, az megfelez. Felet csinál mindenből, olyankor az elme megremeg (a természet többi létezője a természet rendjében meg nem rendíthető), és azt súgja a lélek felé: véget ér a végtelen, ha csak egyet is nyikkansz.

A végtelen elvesztésének félelme szétszakítja a kapcsolatokat, megoszt és a szeretetet haraggá, gyűlöletté gyúrja.

Olyankor a lélek a sarokban remeg. Behunyt szemmel nem látni a fényt. Fény nélkül beteggé lesz minden élő, hisz a Világtengeren fény van, és ahol fény van, ott élet van. Szeretni kell.

Ezt súgták a Tündérek minden ébredező embernek, de az állatoknak és még a fának, bokornak és a legkisebb fűszálnak is, a szirmait kinyitni készülő pipacsnak is, miközben szorgos kezek ringatták a nyugtalan anyagot.”

Mama gondolatai nehezek és mélyek voltak. Lili felsóhajtott. Érteni akarta. Összecsukta a naplót és az íróasztalára tette. Szüksége volt egy kis magányra, a természet közelségére, hogy most, ki kell mennie a házból, ki a tópartra, ahol tovább gondolhatja mama gondolatait, melyekről most még csak sejtette, hogy nagyon is igazak, de ő, nem csak sejteni, de tudni akarta.

A tó felé vezető ösvényről már messziről látta két kedvenc kacsáját, amint a parton tollászkodnak és látta Harapdarát is, a mérges libát, amint a két kacsát figyeli és vészjóslón nyújtogatja a nyakát feléjük.

Csacsapá és Fülbevaló épp arról beszélgettek, hogy még nincs kedvük úszni, mert a szeleburdi kis szellők még nem takarították el teljesen a ködfüggönyt a tóról és így nem látni, hogy mi van a vízben. Akár még ott leselkedhet a róka is. Akkor rontott rájuk Harapdara. Fülbevalónak a lábát, Csacsapának a nyakát csípte meg. A harapása nyoma azonnal vérezni kezdett. Lili futott, ahogy csak bírt és elkergette a méregbe gurult libát, aki először őt is megpróbálta megcsípni, hogy bizonyítsa mindenkinek, ő a baromfiudvar ura. Lili határozott utasításától azonban kissé megszelídülve tovább állt.

Zozó akkor ért a tópartra, amikor Lili megpróbálta lemosni a két kiskacsa tollait a vértől. Értetlenkedve figyelte barátnőjét és a kacsák rémületét, akik sehogy nem értették, miért nem engedi Lili, hogy maguk tisztálkodjanak meg.

– Hagyd már őket! Tisztára kétségbe vannak esve.

– De csupa vér mindkettő.

– Én is látom. Nem vagyok vak. Ereszd el őket, majd megfürödnek.

Lili szót fogadott. A kacsák arrébb totyogtak és alaposan megrázták tollazatukat a dédelgető erőszak után. Csacsapá morgolódott, Fülbevaló nyugtatgatta, hogy Lili csak jót akart. Ezzel el is döcögtek a tóig, ahol aztán beugrottak a vízbe és biztonságos távolra úsztak az embergyerekektől. Amikor Lili látta, hogy nélküle is boldogulnak megnyugodott.

Visszasétáltak a házhoz, ahol az üveges teraszon ültek le. Ha nem lett volna minden vizes a tegnapi vihar után, a tóparton maradnak.

– Apa és nagyapa valami fegyverekről beszélgettek reggel – mondta Lili, amint leültek a szobanövényekkel teli teraszon. – Kicsit aggasztó, nem?

– Apukád az előbb átjött hozzánk és elvonultak beszélgetni apával. Nem szoktak így titkolózni. Viszont én akkor is tudom, hogy nagy gondok vannak, ha nem akarnak semmit se mondani. Te nem olvasol újságot? Nem hallgatsz rádiót? Nem veszed észre, hogy nem működik a telefonod?

– Mostanában nem. – vallotta be Lili. – Furcsa dolgok történtek a napokban velem, és az álmaim is egyre furábbak. Azelőtt nem is mindig emlékeztem az álmaimra, de mostanában minden nap. Eszembe se jutott, hogy híreket olvassak.

– Pedig nem ártana tájékozódnod a világ eseményeiről! És mik azok a furcsaságok, amik történnek veled?

Zozó, hiába is faggatta Lilit. A lány csak a fejét rázta és még csak fel se nézett barátjára. Nem mesélte el a tündéreket, álma valóságát, mama naplóját, amit neki írt.  Pedig Zozó szerette hallgatni a lányt, amikor olyan dolgokat beszélt, mint például, hogy a gondolatoknak teremtő erejük van és vigyázni kell nagyon, hogy mit kíván az ember. A kívánságokat részletesen ki kell tervelni, elképzelni, és csak aztán szabad kérni a Teremtő Végtelen segítségét.

– Most nem mondok még semmit ezekről a dolgokról, mert előtte rendeznem kell a gondolataim és apával meg anyával is vár egy nagy beszélgetés – indokolta meg Lili egy kis idő múlva konok titkolózását. – Úgy volt, hogy beszélünk tegnap este, de apa és nagyapa elakadtak az erdőben és nagyon későn értek haza.

– Rendben – hagyta rá Zozó. – Bemehetek a konyhába vízért? Rettentő szomjas vagyok.

Nem is várta meg Lili bólintását, már állt is fel és indult, amikor meghallották Tádé éktelen visítását. Zozó testvére elsős volt és az iskola réme. Ha valaki csúnyán nézett, ő már ütött és otthon is rendszeresek voltak a veszekedések, mert folyton a szabályok határait próbálta tágítani. Fiatal kora ellenére, vagy éppen azért, ő volt a család parancsnoka. Elkényeztették és mostanra, amikor az iskola szigora többet követelt, nehezen lehetett megfékezni. Szépséges kisbaba volt, aztán amikor járni tanult egy szöszi tündér, aki később azért ért el mindent, amit szeretett volna, hogy ne csődítse össze a környék lakóit, a bömbölésével. Tádé szerette Lilit, a nagylányt, aki a testvérének az osztálytársa, és akivel reggelente mindig együtt mentek az iskolába. A házuk, Apor szomszédja volt így a kert is, ami a háztól hosszan a tóig nyúlt. A kertet egyébként Apor gondozta, mert a szomszéd gyári munkája mellett nem tudott a kerttel és állatokkal foglalkozni.

Tádé hangja után hamar megérkezett maga Tádé is, trappolt át a kerten és csak egyetlen szót kiabált hosszan elnyújtottan: Neeem! Berontott a télikertbe és az asztal alá csusszant. A kezében tartott köveket a nyitott ajtón keresztül az eddig szét nem rebben, nyugodtabb tyúkok közé hajította. A bátor szárnyasok követték a többieket.

– Tádé! Ezt most miért? – nézett Lili az asztal alá csusszant fiúra, aki még erősen lihegett a futástól, és most csak megrántotta a vállát. Zozó legyintett és bement a nappaliba, amin keresztül lehetett a konyháig jutni.

– Fogadjunk, hogy megint nem fogadtál szót anyukádnak!

– Ha fogadnánk, nyernél – mondta kurtán és hasra vágta magát az agyaggal felkent padlón.

– Pedig a szüleid csak jót akarnak neked. Ha nem fogadsz szót, jól megjárod egyszer.

– Á! Nem bántanak. Tudom.

– Nem is ők fognak bántani, hanem más baj érhet – mondta figyelmeztetőn Lili, és eszébe jutott a mese, amit a nagyija mesélt neki néhány évvel ezelőtt, egy csillagos nyári este, a szőlőlugasba, amikor nem kellett korán lefeküdnie.

– Ugyan! Mi bajom lehetne!? – kiáltott föl Tádé, kajánul nevetve az asztal alól, miközben a körmével kaparni kezdte az elsimított agyagot.

– Gyere ki légy oly kedves, az asztal alól! – szólalt meg ekkor Zozó, aki három pohárral és a hóna alatt egy flakon alma lével éppen akkor tért vissza. – Anyukád adta – szólt oda Lilinek az üdít mutatva, miközben mindent lepakolt az asztalra.

– Ha kijössz, az asztal alól kapsz üdítőt és mesélek neked – ígérte Lili, mire Tádé felült a hozzá legközelebbi szabad székre.

– Utána én is mesélek.

– Rendben – egyezett bele Lili. – A történet egy kismadárról szól, aki nagyon, de nagyon szép volt. Színes tollak díszítették a testét, piros, zöld és kék. Más volt, mint a testvérei, ezért a szülei nagyon vigyáztak rá. A sok féltéstől a kismadár…

– Mi volt a neve? – vágott közbe Tádé.

– Tiki – mondta Lili. – Szóval, a sok féltéstől Tiki bizony el lett kényeztetve, és annyira elkanászodott, hogy nem akart szót fogadni a szüleinek. Folyton az emberek házai között repkedett és nem az erdő biztonságos fái között, ahogyan a többi rendes madár. A macskáktól se félt és folyton bosszantotta őket. Nem félt a sastól sem és a bagolytól se, hiába figyelmeztette őt az apukája, hogy ebből a nagy vakmerőségből még baj lesz. Történt aztán egy kora nyári napon, hogy iszonyú nagy szélvihar kerekedett, ami a kis fákat egészen a földig hajlította. A kis Tiki nem maradt a fészekben, ahogy a család többi tagja, hanem ráfeküdt a szélre és nagyokat kacagott, amikor az ide-oda dobálta őt. Aztán az eső is eleredt, ahogyan azt az apja előre megmondta, hiszen minden madár érzi, ha a felhők már nagyon súlyosak. A szófogadatlan gyorsan elázott és nem tudott már repülni. Egy jégdarab meg pont a kobakjára esett és elájult. A szülei a vihar után alig bírták elvonszolni ahhoz a fához, ahol a harkály doktor lakott. „Ki kell ezt vizsgálnunk.” – mondta a doktor. Be is szállították az eszméletlen kis vadócot a madárkórházba, ahonnét csak három nap múltán engedték ki. Az apja nagyon remélte, hogy ez a baleset, ami végzetes is lehetett volna, majd jobb belátásra készteti a fiát, de reményei hamar szertefoszlottak. Ha lehet még rosszabb lett. Elvette a többiek elől a magokat, csúfolta az idősebb madarakat és folyton az emberek házának ablakpárkányára szállt.

– Ne menj fiam az emberek házához, mert agyoncsapnak! – kérlelte a kis Tikit, aki mintha meg se hallotta volna, úgy reppent mindjárt a legközelebbi ház ablakába.

– Szelektív hallása van a fiadnak – állapította meg az öreg szarka.

– Meg kellett volna vizsgáltatnunk a hallását is, amíg a kórházban volt – mondta szomorkásan Tiki apja.

Így ment ez egészen a nyár végéig, amikor egyik délután Tiki nem ment a többiekkel ebéd után pihenni, inkább elcsavargott. Leszállt egy nagyon csinos ház ablakának párkányára és belesett a nyitott ablakon a szobába. A szobában egy kisfiú ült és egy dobozt nézett mozdulatlanul, amiben emberek és állatok mozogtak. Tiki ezen a dobozon annyira elcsodálkozott, hogy nem vette észre az asszonyt, aki az ablak előtti virágállványon a növényeit locsolta. Az asszony egy gyors mozdulattal a két markába kapta a szép színes tollú madarat és már vitte is egy rácsos dobozba, ami üresen állt a sarokban.

– Nézd csak kicsikém! – szólt a fiának az asszony. – Megint van papagájunk.

Tiki szülei soha többé nem látták a fiukat, aki azóta is az embereknél raboskodik egy szűk kalitkában. Ezt akarod te is? – kérdezte Lili Tádét, aki csöndben, mozdulatlanul hallgatta a történetet. Megrázta a fejét, jelezve, hogy ezt nem szeretné.

– Megpróbálok szót fogadni – mondta aztán, miközben lecsusszant a székről. Kifutott az ajtón és az udvarról még visszakiáltott – De én nem vagyok madár!

Az aranypillangó

A szegény ember valaha nagyon gazdag volt. Az ősei között királyokat jegyzett, de ő minden vagyonát elosztogatta, annyira naiv és jólelkű volt. Ha valaki kért tőle, annak adott, megesett rajta a szíve és egy szép napon azt vette észre, hogy nincs háza és nincs mit ennie. A régi barátokat hiába is kereste, egyik se ért rá, pedig régen, majd minden este az ő vendégei voltak. Kopott ruhájában járta az utcákat, éjszakára pedig meghúzódott az erdő szélén, az ágakból épített kis bungalójában. Egyik reggelen, amikor korgó gyomra ébresztette, elhatározta, hogy elmegy vadászni. A puskája még meg volt, de már csak egyetlen tölténye maradt. Szeretett volna egy jó kis nyúlpecsenyét enni. Abban már régen volt része. Bevetette hát magát az erdőbe, hogy átvágjon rajta, mert tudta, hogy azon túl ott a mező és a szántó, ott biztosan talál vadnyulat.

Az erdőben csodás madárdal fogadta és hamarosan talált egy óriási szedercsoportot, ami teli volt érett szederrel. A szegény ember jól belakmározott és letett arról, hogy nyulat lőjön. Éhes pocakja jóllakott lett a sok szedertől, ezért leült az egyik fatönkre és kicsit még el is szundikált. Arra riadt, hogy valami nagy csörtetés van a szederbokor túloldalán. Két kis medvebocsot látott, amint tépik, cibálják a szederbokor ágait a finom csemegéért.

Jóbog, mert így hívták a szegény embert, megszeppent. Tudta, hogy nem sokat kell várnia és a bocsok anyja is meg fog jelenni. Jól gondolta.

Az anyamedve valóban megérkezett, és amikor megpillantotta a puskás embert, két lábra ágaskodva felüvöltött. Fiai azonnal eliszkoltak a fák közé, mert ezt a jelet már jól ismerték. Jóbog rémülten emelte maga elé a puskáját, de a keze annyira reszketett, hogy még a ravaszt se találta rajta. Látta ezt a medve is és vett egy nagy levegőt, aztán fújt egyet és Jóbog édeskés illatot erezett, aztán elájult.

Medvemama látva, hogy az ember mozdulatlan, visszaereszkedett mellső lábaira és oda cammogott az eszméletlen emberhez. Megszaglászta és érezte rajta a jóság és a szegénység illatát. Visszahívta bocsait, akikkel együtt énekelni kezdtek. Elénekelték a pillangók dalát. Kisvártatva hatalmas sötét felleg tűnt fel a tiszta égbolton. Az emberek azt hitték volna, ha látják, hogy eső közeleg, de az a felhő nem esőfelhő volt, hanem millió és millió pillangó, akik a medvék hívására jöttek.  A medvemama nem máshonnét hívta őket, mint meseország pillangó-tartományából, mert ő tudta, hogy a tündérek nagyasszonya éppen ilyen jólelkű, szegénységben élő gazdag embert keres.

A pillangók vezérei körbe repkedték Jóbog alélt testét és megfelelőnek találták. A pillangókat sűrű hálóba szervezték, körbe fonták a férfit és elrepültek vele egészen az erdő szélén összetákolt bungalójáig, hogy aztán, mintha semmi nem történt volna, visszarepüljenek Meseországba.

A szegény ember hamarosan magához tért és azt hitte csak álmodta, hogy medvékkel találkozott és, hogy pillangók hozták őt haza. Aztán mégis el kellett hinnie, hogy igaz volt, mert a zsebében egy tenyérnyi nagyságú, csodaszép aranypillangót talált. Nagyon megörült neki, mert azt hitte ezt a kincset, ha eladja, évekig lesz elegendő pénze, és nem éhezik többé. Ám, csalódnia kellett, de azt mi, egy picit később tudjuk csak meg, hogy miért.

meseregeny-a-medve-es-a-szegeny-ember.jpg

Az unikornis érkezése

Hófehér, izmos testét, Szíra az örök létező utasítására a kis fehér pamacsfelhők mosták patyolat tisztára, a fennsíkon. Körbe vették, és a fejétől a patájáig, az orrától a dús farkáig többször is átcsutakolták, mígnem vakítóan hófehér nem lett. Ha emberi szem láthatta volna, akkor elkápráztatta volna, mint az ezüst, amire rásüt a nyári nap. Szíra, elégedetten járta körbe a fiatal unikornist.

– Úgy látom, készen állsz, ha a lelked is kész.

– Alig várom – mondta Túbok.

– Alkarod, hogy eltakarjuk a Holdat?

– Nem, nem kell. Úgy szeretnék az ember lánnyal találkozni, hogy ragyogjon a Hold.

– Akkor sok szerencsét drága barátom! Remélem, a küldetésetek sikerrel jár! – intett Szíra, és a fehér kis pamacsfelhőkkel tovaszállt.

Túbok egyedül maradt fennsíkon. Legelt kicsit, pedig igazából nem érzett éhséget, hiszen a Mindenség energiái táplálták, de úgy, ha elfoglalta magát a való világ dolgaival, úgy gyorsabban telt az idő. Megállapította, hogy a nem meseországbeli lovaknak sincs olyan rossz dolguk, hiszen a fű, melyet magához vett egészen ízletesnek bizonyult.

Időnként felnézett a tájra, amelyben minden élő csodálta az ő spirálosan csavarodó szarvát, ami önállóan is varázserővel rendelkezett, de amíg nála ékeskedett, addig erejének százszorosával bírt. Minden létező, a legapróbb hangya is tudta, hogy az unikornisok a tündéremberek barátai, védelmezői és egyben gyógyítói is. Hogy kik a tündéremberek, azt persze nem tudták, mert nem látszódott rajtuk, csak az látszódott, ha jósággal élték a mindennapjaikat, szelídek voltak, amit sokan gyöngeségnek hisznek és úgy is bánnak társukkal. Azt gondolják, hogy fölöttük állnak, de hogy miben azt maguk se tudják. Azok az emberek, kiket a gonosz magához csábított, már elfelejtették tündéri mivoltukat és az értéket nem a jóságban, a jó szándékban, az elfogadó szeretetben mérték, hanem a tárgyak birtoklásában. Szerintük az az értékes ember, aki házat, kastélyt, hoteleket, autókat, hajókat, arany és gyémánt ékszereket és milliónyi pénzt birtokol.

Ezek az emberek nem is gondolnak bele, hogy ezek a vagyonok mit sem érnének, ha a Világmindenséget vigyázó lelkek csapata nem óvná a bolygót a nagyobb katasztrófáktól. Ha becsapódna egy meteorit, akkor a vagyonuk semmit nem érne, hiszen a biológiai szükségleteket ezekkel nem lehet kielégíteni. Ha az ember nem alkot, ha nem termel élelmiszert, akkor vége az életnek. A test feladja, és a lélek távozik belőle. A jóságon és az elfogadó szereteten túl kell tehát az embernek a tudás, ami a természet, a fizikai világ működésének ismeretét jelenti. Ehhez kell alkalmazkodni, és ebben a rendben, ebben a rendszerben alkotni, hogy fenntarthassa az élet körforgását. Ezzel épül, szépül, növekszik a Világegyetem.

Az emberek azonban vakok lettek a természetre, mindenáron le akarták győzni, mint egy megvadult csikó – gondolta Túbok –, aki szétrúgja az istállója falát és nem is gondol arra, hogy az esetleg egy nap a fejére omlik. Erről szólt Magambál is, amikor magához hívatta Túbokot a Holdringató hegybe rejtőzködő Szelek barlangjába.

Az unikornisok tartománya, meseország legszebb hegységében volt. Ott élt Túbok is a családjával, amikor a szárnyas sárkány feltűnt a határon. Akkor még nem is sejtették, hogy ez a ritka esemény róluk szól. A sárkány nem érintette a láthatatlan mezőt, ami a tartományt őrizte, mert leszállt közvetlenül előtte, a vörös talajra, a biztonsági rendszer azonban odabent mindenkinek szóló jelet adott. Tudta minden lakó, hogy a határon egy szárnyas sárkány álldogál. A szárnyas sárkány ritkább, mint az emberi világban a fehér holló. A sárkányoknak manapság már nem nő szárnyuk, csak és kizárólag azoknak, akiknek az Univerzum különleges küldetést szán. Más kiváltságuk nincs, mégis mindenki tiszteli, aki szárnyakkal születik. Mind tudják, hogy e másságuk nem gúnyolni való, hanem a kiválasztottság jele, egy megbízásé, ami nem minden esetben jelent hosszú, gondtalan, boldog életet. Jó, ha tizenöt évente született egy sárkány, akinek szárnya volt, és nem mindnek volt szüksége a különleges képességére.

– Üzenetet hoztam Túbok unikornisnak. – csak ennyit mondott a megjelenő ügyeletesnek, aki már fordult is, és vitte a hírt a vezetőnek, aki meg Túbokot hívatta, és egyszerűen közölte vele, hogy a szárnyas kis sárkány, akinek a bőre kékeszöld színben pompázik, a határon várja és feltétlen kötelessége, hogy mindenben kövesse az utasításait.

A szárnyas sárkány végig mérte, majd csak annyit mondott, hogy kövesse. És ő követte. Felrepültek a felhők fölé és csak a magas hegyek csúcsán pihentek meg egy-egy alkalommal. Aztán, amikor már közel jártak a Király-hegyhez, a sárkány leszállt egy tisztáson.

– Innen magadnak kell a tündérek nagyasszonyához találnod. A szelek vezetnek.

– És te? Te miért nem jössz? – nézett rá csodálkozva Túbok.

– Ez itt az én őrhelyem. Vigyázok, hogy senki illetéktelen ne találjon rátok. A Végtelen Teremtő Erő vigyázza reptedet! – azzal egy szárnylendítéssel láthatatlanná vált. És szinte azonnal feltámadt a szél, amely a felrepülő unikornist egyenesen egy barlang szűk bejárata elé vitte.

meseregeny-unikornis-a-fensikon.jpg

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.